Nem csak időm, kedvem sincs írni mostanában.
Hirtelen fagyos tél váltotta fel gyönyörű őszünket – nagy változás, bár a nyár túl forróra sikeredett, nem sajnálom a kánikulai napokat. Ám a szép vénasszonyok nyara… kicsit marasztaltam volna, tartson ki még egy cseppet.
Ahogy fogy a fény, egyre jön a bezárkózás, önmagunkba nézés, számvetés ideje – bizony, közelg a karácsony. Erre magamtól tán még nem gondoltam volna, de középső gyermekem ma lelkesen kijelentette, hogy alig várja. Huh, kő legördült. Akkor eddig jó karácsonyokat rendeztem… 😉
Mindhárom fiam olyan dinamikusan változik, hogy számomra is alig hihető. A legnagyobb hangja – mely eddig megtévesztően (még az édesapja és az én anyukám számára is) egyforma volt az én (egyébként elég mély) beszédhangommal, összetévesztették telefonban, mindenki!!! – most annyira elmélyült, hogy minden alkalommal abba a fura helyzetbe kerülök, hogy rákérdezek, “Te vagy az?”, ahányszor felveszi a telefont. Ez az új, néhány hetes hang még ismeretlen számomra, az eljövendő (most csírázó 🙂 férfié… 🙂
A középső – tőle szokatlan módon – kis náthával küzd, ma nem ment suliba. Viharos szél és eső vert, ők meg bicikliznek egész héten, bejárják Fótot. Rájöttem, kár volt itthon tartanom, tapasztalnia kellett volna a kutya hideget is – hátha javult, nem romlott volna tőle a megfázás. (Azért fura, mert szinte vegán a gyermek, és mifelénk még nátha sem szokott járni, legfeljebb ha néha némi tej becsúszik az étrendbe.)
Mindegy, ma tehát kettő gyerkőccel voltam itthon délelőtt. A legkisebb egyébként is szerelmes a kisebbik bátyjába, imádja!!!! A nagyot is, de a kisebbik a játszótársa, valaki, akit árnyékként követ és szólongatja: “Menőci! Gyere, gyere!” – nem pont ez a neve, de hasonlít a becenevéhez, és így rendkívül kedvesen hangzik. :))
Rájöttem, hogy dominancia veszélye fenyeget a csöpp részéről – olyan, mint egy atom-tengeralattjáró – észrevétlenül ott van mindenütt és beveszi bárki hajóját… Hiszen itthon nincs aki ellent mondana neki, itt nem buta és felesleges elkényeztetésre gondolok, hanem a nagyok belátó és elfogadó szeretetére – azt hiszem, a fejükön is táncolhat a csöpp. Szuper krapekok, nnna!
Ám mikor – újfent – Waldorf ovink játszócsoportjában jártunk, múlt héten, meglepetés(ek) értek legkisebb magzatom részéről. Hmmm. Simán, nagyon nyugodtan húzott (volna) be kedves Miska barátjának, aki ugyanazon edénnyel akart játszani és nem tudták, kié legyen… Igaz, M. egy évvel idősebb, de észrevettem, hogy harmadik gyermekem egyenrangúként kezeli magát bárkivel, akárhány éves is legyen az illető… Eddig oké, megértem, anyja elfogadóan és öntudatosan nevelte. De hol a belátás? A megosztás? A másik fontosabb, mint én?? Hát ezt látta itthon? Persze hogy nem. 😀
Amikor jajszavam fejeztem ki az általam oly szeretett óvónőnek, hogy én nem tudtam, csöppem egy tank és egy kung fu harcos keveréke, én még flegmatikus-szangvinikusnak hittem, akkor ő leesett a székről a nevetéstől. “Ez a fiú átmegy majd a betonfalon! Nem kell félteni!” Ilyesmit mondott. És azt, hogy ne minősítsem, csak figyeljem, csendben… Alig volt családunkon kívül közösségben, meg kell tanulnia a játékszabályokat – azt pedig vele egykorúak közt tudja a legjobban. Tényleg! Ezt én mind tudtam a nagyobb tesóknál!! Ám az ember lánya gyorsan felejt, ha nincs már bizonyos dolgokra szüksége…:P
Hazajövet a nagy azt mondta: “Miért lepődsz meg, anya?” Ez teljesen természetes. Én is behúznék bárkinek, aki kérdés nélkül elveszi a “játékomat”. Csak jól szocializáltál, így mosolygok és beszélek harc helyett. A kicsi még nem tudja ezt. Tényleg… még oly kicsi… 🙂
Mikor lesz magamra csöpp időm? Néha szédülök a fáradtságtól. Mozgásra és meditációra vágyom!!! Hah, az olvasást meg sem említettem, ugyan már…. Ám az idő nekem dolgozik, igen!!!
Hétvégén oly isteni vegán tiramisut készítettem a középső névnapjára – hááááááááááát…. nem vártuk ki az összes órát, míg teljesen megpuhult….nem volt ideje szegény sütinek. 😛
Itt az ősz – fahéjas alma – párolva, kakukkfű tea a meghűlés megelőzésére és sok szép nyári emlék….ami felmelegít. Szép estét mindenkinek!
