Friss reggeli kávé

Nem csak időm, kedvem sincs írni mostanában.

Hirtelen fagyos tél váltotta fel gyönyörű őszünket – nagy változás, bár a nyár túl forróra sikeredett, nem sajnálom a kánikulai napokat. Ám a szép vénasszonyok nyara… kicsit marasztaltam volna, tartson ki még egy cseppet.

Ahogy fogy a fény, egyre jön a bezárkózás, önmagunkba nézés, számvetés ideje – bizony, közelg a karácsony. Erre magamtól tán még nem gondoltam volna, de középső gyermekem ma lelkesen kijelentette, hogy alig várja. Huh, kő legördült. Akkor eddig jó karácsonyokat rendeztem… 😉

Mindhárom fiam olyan dinamikusan változik, hogy számomra is alig hihető. A legnagyobb hangja – mely eddig megtévesztően (még az édesapja és az én anyukám számára is) egyforma volt az én (egyébként elég mély) beszédhangommal, összetévesztették telefonban, mindenki!!! – most annyira elmélyült, hogy minden alkalommal abba a fura helyzetbe kerülök, hogy rákérdezek, “Te vagy az?”, ahányszor felveszi a telefont. Ez az új, néhány hetes hang még ismeretlen számomra, az eljövendő (most csírázó 🙂 férfié… 🙂

A középső – tőle szokatlan módon – kis náthával küzd, ma nem ment suliba. Viharos szél és eső vert, ők meg bicikliznek egész héten, bejárják Fótot. Rájöttem, kár volt itthon tartanom, tapasztalnia kellett volna a kutya hideget is – hátha javult, nem romlott volna tőle a megfázás. (Azért fura, mert szinte vegán a gyermek, és mifelénk még nátha sem szokott járni, legfeljebb ha néha némi tej becsúszik az étrendbe.)

Mindegy, ma tehát kettő gyerkőccel voltam itthon délelőtt. A legkisebb egyébként is szerelmes a kisebbik bátyjába, imádja!!!! A nagyot is, de a kisebbik a játszótársa, valaki, akit árnyékként követ és szólongatja: “Menőci! Gyere, gyere!” – nem pont ez a neve, de hasonlít a becenevéhez, és így rendkívül kedvesen hangzik. :))

Rájöttem, hogy dominancia veszélye fenyeget a csöpp részéről – olyan, mint egy atom-tengeralattjáró – észrevétlenül ott van mindenütt és beveszi bárki hajóját… Hiszen itthon nincs aki ellent mondana neki, itt nem buta és felesleges elkényeztetésre gondolok, hanem a nagyok belátó és elfogadó szeretetére – azt hiszem, a fejükön is táncolhat a csöpp. Szuper krapekok, nnna!

Ám mikor – újfent – Waldorf ovink játszócsoportjában jártunk, múlt héten, meglepetés(ek) értek legkisebb magzatom részéről. Hmmm. Simán, nagyon nyugodtan húzott (volna) be kedves Miska barátjának, aki ugyanazon edénnyel akart játszani és nem tudták, kié legyen… Igaz, M. egy évvel idősebb, de észrevettem, hogy harmadik gyermekem egyenrangúként kezeli magát bárkivel, akárhány éves is legyen az illető… Eddig oké, megértem, anyja elfogadóan és öntudatosan nevelte. De hol a belátás? A megosztás? A másik fontosabb, mint én?? Hát ezt látta itthon? Persze hogy nem. 😀

Amikor jajszavam fejeztem ki az általam oly szeretett óvónőnek, hogy én nem tudtam, csöppem egy tank és egy kung fu harcos keveréke, én még flegmatikus-szangvinikusnak hittem, akkor ő leesett a székről a nevetéstől. “Ez a fiú átmegy majd a betonfalon! Nem kell félteni!” Ilyesmit mondott. És azt, hogy ne minősítsem, csak figyeljem, csendben… Alig volt családunkon kívül közösségben, meg kell tanulnia a játékszabályokat – azt pedig vele egykorúak közt tudja a legjobban. Tényleg! Ezt én mind tudtam a nagyobb tesóknál!! Ám az ember lánya gyorsan felejt, ha nincs már bizonyos dolgokra szüksége…:P

Hazajövet a nagy azt mondta: “Miért lepődsz meg, anya?” Ez teljesen természetes. Én is behúznék bárkinek, aki kérdés nélkül elveszi a “játékomat”. Csak jól szocializáltál, így mosolygok és beszélek harc helyett. A kicsi még nem tudja ezt. Tényleg… még oly kicsi… 🙂

Mikor lesz magamra csöpp időm? Néha szédülök a fáradtságtól. Mozgásra és meditációra vágyom!!! Hah, az olvasást meg sem említettem, ugyan már…. Ám az idő nekem dolgozik, igen!!!

Hétvégén oly isteni vegán tiramisut készítettem a középső névnapjára – hááááááááááát…. nem vártuk ki az összes órát, míg teljesen megpuhult….nem volt ideje szegény sütinek. 😛

Itt az ősz – fahéjas alma – párolva, kakukkfű tea a meghűlés megelőzésére és sok szép nyári emlék….ami felmelegít. Szép estét mindenkinek!

Néhány napja megpróbáltam megint írni, de nem ment. Meghalt szeretett nagybátyám, és semmihez nem volt kedvem. Nem mintha azóta oly nagyon felvidultam volna, hiszen még a temetésen sem vagyunk túl, ám nem szomorkodhatok vég nélkül, sőt játszani, sétálni, rötyögni kell babussal, sokat!

Amikor megtudtam a hírt és csak ültem vagy fél órát, döbbenten, bőgve – reggel mondta meg anyukám- a kicsi nem mozdult mellőlem, csak szelíd mosollyal kitárta  a karját és átölelt. Többször is. Szó nélkül is tudta, mi bajom. Ennyit arról hogy egy kisgyerek kis gyerek csak…

Megint némi szabadság – ez keddenként üt be nálam – gyorsan írok, erőt vettem magamon. Gloria Gaynor “I will survive”-ját (“túl fogom élni” a címe) hallgattam meg, többször, mindig feltölt ez a dal. Igaz, arról szól, hogy élhetnék nélküled, hiszen erős vagyok, nálam pedig nincs szívütés – ám erőt ad ez a dal, sokat! Kéretik kipróbálni… 

Emlékszem, mikor váltam, néhány éve, szinte ahányszor bekapcsoltam a rádiót a kocsimban, ez a dal szólt. A végén már feltűnő lett nekem is. 😛 Kis égi segítség túlélőknek…A másik állandóan hallott szám pedig a “Strong enough” volt Chertől. (“Elég erős” a címe, témája hasonló…)

Egy-egy halál, hirtelen halál rádöbbenti az embert az élet szépségére. Egy ideig a szomorúságára is, igen, a teljes kilátástalanságra, hogy az illető nincs többet velünk, ha sikítva sírunk, akkor sem – ám arra is rájövünk, hogy jó megbecsülni az életet, a napfényt a lombok között vagy a Duna illatát… ki tudja, meddig élvezzük még! Annyi, annyi ok van arra, hogy boldogok legyünk, miért a sok panaszkodó mindig??? Mintha a magyar nemzet – nagy általánosságban nézve – egy szomorkodó, öreg nénikéhez hasonlítana, akinek sok búja-baja volt élete során, és csak sorolja, sorolja őket… Igen, az a bizonyos pohár vízzel félig tele…

—

Kicsikém már sokat és szépen beszél. Nagyon határozottan tudja, mire van szüksége, megy és tesz-vesz egész nap, a jó bolond anyja meg utána….Amit nem tud elmondani, az elhalandzsázza. 🙂 Felmászik például egy felnőtt székre – pedig van több csöpp méretű székünk is – maga elé veszi valamelyik kedvenc ételét (mogyorós kölesgolyó vagy egy alma), falatozgat és azt mondja: “csincsi, csincsi” – vagyis fincsi…

Nagy számítógép-imádó a kis klapec. Felmászik a bátyó gépéhez – már neki is van – és megpróbálja használni- több-kevesebb sikerrel. Vagy engem kér meg, hogy a youtube-on megkeressem egy kedvenc dalát – onnan tudom, melyiket, hogy dúdolja, vagy néhány szót elmond (például angolul!) a dalból… Igaz, mióta jár a kis klapec, nem nagyon láthatta az anyukáját a gép előtt, mert mindig utána fut és nem hagyom magára, még nem ért el abba a korba, tehát ő rohan, én meg utána! 😉

Amikor úgy érzem, hogy már összeesem, felpakolom huligánomat a konyhapultra és úgy főzök, hogy fél szemem végig rajta van, valamint próbálom végigasszisztálni azt, hogy a pult tetején mit csinál éppen – játszom vele vagy elrámolom amit előrámol… Oh, édes anyai élet!!

Eddig nem volt állata legkisebb fiamnak. Illetve dehogynem, rengeteg, csak egyet sem választott ki külön, magának. Nos, most ez megtörtént. Bátyókája néhány éve egy rendkívül csúnya kis chihuahuát (csivavát 🙂 választott magának a kutyagyűjteményébe (még mindig 5 állatkával alszik a lekem…:), és most ez a kutyu lett a kedvenc, akit fülénél fogva vagy lábánál- a la Róbert Gida és Micimackó – mindenhová viszünk, hangos ordítással: “Vava, Vava!!!”. Mert a kutyája neve Vava. (Na melyik hangutánzó szóból lett az? 😉 Ha mérges, ledobja a földre, utána pedig felveszi és csókolgatja, ölelgeti, folyékony halandzsául kérve elnézést a sajnálatos félreértésért – jókat derülök szőke kerti törpömön.

Édes középsőm tegnap bent aludt a suliban. Igaz, mindkét nagyom Waldorfba jár, de tanára válogatja, mennyire változatosak az órák (8 évig egy osztálytanító kíséri őket végig). Szóval kis középsőm tanára csúcs-kreatív kategória. Késő délutánra visszahívta őket a suliba, ott piknikeztek (hmmm, a Károlyi kastély parkja nem rossz hely, ott a suli), sétáltak majd hálózsákokban bent aludtak a teremben. És 5kor felkeltek, kirándultak a Somlyóra megnézni a napfelkeltét. “Bánatunkban” az édes naggyal (szerintem lassan 190 centi, imponáló pasiiiii:) megnéztünk egy dvd-t és természetesen kitúrt az ágyamból, hogy ott alhasson. Holnap ő megy osztálykirándulásra, így a középső akar majd velem bulizni… Hogy fogok megfelelni az állandó kihívásoknak??

Rájöttem, hogy kevés kaját főzök- mármint kevés fajtájút. Jó szakács vagyok, de a kreativitásomat néha megöli, hogy a két nagy képes ölre menni azért, hogy nem tudnak megegyezni abban, mi legyen a kaja… Minapában órákig bújtam éjszaka a net-et és a vegagyereket, Vera konyháját és egyéb jó étkes blogokat bújtam, recepteket gyűjtve. Új élet indul!

Nekem is fogynom kell. Fárasztó ennyi plusz kilóval- ám nálam a fogyókúra állandó odafigyelést igényel magamra, és mikor van magamra időm??? Hohoho. Mert nem tudok csak úgy koplalni, mint azelőtt- két szoptatás után elvágódom, ha nincs bennem semmi tápanyag. Figyelni arra, hogy mit-mennyit-mikor….huh. Pedig értek hozzá, nagyon is!!! Lehet, hogy az egyszerűség kedvéért egy-egy szőlőnapot kéne beiktatnom – vagy úgy ráállni a 90 naposra, hogy mindig legyen a főztömben olyan, amit aznap én is ehetek…. Álomálom…bár miért ne??? Az olvasás-meditáció hiányomat már a sporthiányom is követi, de nagyon!!! Ki oldja meg a problémámat? Most hirtelen magamon kívül nem találok mást… :p

Még valami – mamás téma- a pici (ezidáig) éjszakánként is szopizott, többször. De mivel már másfél éves és én úgy éreztem, ELÉÉÉÉÉG ebből, legalább az éjszakám legyen az enyém, elhatároztam, ellenállok. Semmi hosszú leszoktatás, csak ellenállás…Még mindig a mellemen alszik el (oh, anyuka, ezt elrontottad…), ezt hagyom, ám az éjjeli első ébredésnél határozottan közöltem, hogy ha szomjas, kap vizet, nincs szopi. Ivott vizet, egyet nyikorgott talán, aztán visszaaludt, egy percen belül. Még egy próbálkozása volt aznap éjjel, akkor a karomba vettem és már aludt is. Azóta nem próbálkozott, ennek 3 napja…. Tehát azt hiszem, a szilárd eltökéltség az, amely változást hoz. (Hmmm, ki is akar lefogyni?) Na ugye, mondtam én….

Szép estét mindenkinek!

Vajon van más anya is úgy, hogy egyik gyermeke ezt szereti, a másik meg azt, mindegyiknek vannak kedvencei, de amikor egyeztetni kéne, mi jó az összesnek, biztos, hogy valamelyikük “megfúrja a projektet”?? =(

Nos, miután az én két drágám (a nagyobbakról – 10 és 14 évesek – beszélek) más második hétvégéje játszik velem “jó zsaru – rossz zsarut” ha ebédről van szó, elhatároztam, hogy nincs mese, alámerülök a gasztroblogok rejtelmeibe, főleg szívemet melengető vegán recepteket keresve. Ezért vagyok még fent éjfél után is, szorgosan kimásoltam egy csomót, jöjjenek az eddig soha nem próbált ízek…

Mert kb. 30 féle ételt csináltam rendszeresen, és az nem elég… lehet, hogy az tett monotonná, hogy évek óta minden nap főzök, igaz, kipróbált és a skacok által szeretett kajákat, de azt hiszem, kb. dupla ennyivel jobban működik majd a dolog. 🙂

A vegán parmezánra vagyok a legkíváncsibb, á la Siccike… És nagyon szeretnék megint mézes-krémest sütni, azt utoljára vega módon csináltam (huh, sok-sok éve), tejjel, azóta rizs vagy szójatejjel tenném…. elárulom, hogy a vega mézes krémesem (mindenféle tojás nélkül) is hihetetlen gyorsasággal fogyott el annak idején… Ami visszatartott, az a készítési ideje… Hmmmm… Vagy feláldozok néhány éjszakai órát, vagy várok míg a Csöpp nagyobb lesz. 😉

A Kicsi jár és jár és beszél és beszél és beszél… kitől örökölte??? :o)) Rengeteg szót ismer és használ helyesen, bár észrevettem, hogy mostanában a “tessék” és “köszönöm” szavakat keveri. Szeretem a babaszavait, a zokni pl. “loli”, mit loli, inkább “lllloli”, hihetetlen édesen görgetve az l betűket. A víz neve “zí”, a paradicsom “pacsító”, a vacsora “vacsító”, és ha olyan kedve van, a tesói nevének végéhez is odateszi az “ító” végződést, ami nagyon mulatságos neveket eredményez. 🙂

——–

Van egy sünink. Illetve már tavaly, sőt azelőtt is volt, ám sajdítom, hogy a mostani a múlt évi sünmalacunk gyereke. Teljesen házias lett, nagyfiam azt vette észre, hogy (pontban 20 óra 20 perckor) a sünike megjelenik a bejárati ajtónk előtt és ott várja, mikor jön a kaja. :))

Onnan tudja, hogy étel remélhető, hogy a macsekunkat és falatkáit kiszúrta magának (szó szerint :), és elbitorolta a kajáját, rendszeresen. Arra mentem ki a kertbe, hogy hatalmas csámcsogást hallok, mi a manó ez?? A süni volt az, félig beleülve a cica táljába és ette, mit ette, szörcsögte, hörcsögte és habzsolta az ételét. Macska őfensége még nem nyilatkozott, hogy vajon magától hagyott neki ételt, vagy a kis tüskés orvul támadott és elvette tőle…. 😉 Mindenesetre tegnap már külön őt is megetettem, és az alig női ökölnyi kis jószág egy egész tasak macskaeledelt falt fel!

Népszerű, állatos kezdésem után jöjjön a ranglista második kedvence, a gyerekek… Nos, voltunk csöppel babacsoportban. Mit babacsoportban, A Babacsoportban! Kedvenc Waldorf ovinkban, ahová bátyuskái is jártak. De jó is volt visszamenni, istenem!! Csak egy hátránya van: aki Waldorf ovit lát, annak már sivárnak tűnik bármilyen más óvodabelső…olyan otthonos és békés, ami semmihez nem hasonlítható számomra!! Igen, ezért is szül az ember: visszagyerekülni kicsit, újraélni a korai éveket….

Annyira mélyen átérzem, hogy azért vagyok itthon, hogy babusnak jó legyen! Úgy kezelem őt is, mint a tesóit annak idején – nem kis tudatlan egyednek, hanem pici felnőttnek, szuper-értelmes lénynek, hiszen az! Nem, nem rossz értelemben mondom ezt, tehát például nem terhelem döntési kérdésekkel, vagy túlzott intelektussal (na jó, némi picit talán ez utóbbi néha…). Hanem tisztelem benne a barátot, leendő esetleges apát, kamaszt, felnőtt embert, mindent, mindent, ami már most, “rügy” formájában benne van, igen! Azért mert nem fejezi ki még jól magát, azért mert elesik, kiborít, elszór dolgokat, szétszed és pakol, még nem kell dühösnek lennem és lenéznem őt, miért nem viselkedik “normálisan”. Hiszen ez a normális!!! Az én felfogásom igazodott az övéhez, mintha másfél éves lennék- ez sokat segített, ha őrülten is hangzik. Azóta kevesebb zsiványságáért nézek ferdén, csak nevetek (bár ez egyébként is jellemző rám, ő meg nem is egy zsivány típus, annyira jó gyerek, hogy ilyen csak a mesében van!!). Néha lelkiismeret-furdalásom van, hogy én provokálom ki, hogy ilyen kedves-rendes legyen?? Egyik gyerekem sem tombolt és verekedett soha, érdekes…

Biztos vagyok benne, hogy zsigereinkben hordozzuk anyánk jellemét, azt, amit/ahogy ő gondolt….lehet, hogy nálunk is így van. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek felnőttnek!!!! Remélem, a köldökzsinórunkat elvágjuk, ha itt az idő, repüljenek, menjenek és legyenek boldogok! Majd csak visszalátogatnak néha… Az Ő boldogságuk a fontos. Nem az, hogy én mit gondolok…nem óvhatom meg őket az eleséseiktől, mert ha mindig összeszedem őket, mitől lesznek harcedzettek és erősek?

A csöpp hamar elkezdett beszélni, pont úgy, mint a bátyjai annak idején. Azt hiszem- a jó nyelvérzék mellett, ez családi ajándék – igyekszik minél hamarabb minél szebben kifejezni magát, mert ettől – felnőttek esetében is 🙂 – az anyukája elolvad! Már a három szótagos szavaknál tart, ami nagyon különleges egy pici, 18 hónapos klapec esetében!

Kapott egy játék fűnyírót- ajándékba egy ismerőstől. Huh, ma állandóan füvet nyírtunk. 🙂

—

Magamról meg- talán lassan nyitok a világ felé. Én, a nyitott életű-lelkű most egy ideje bezártam és befelé figyelek. Ideje van ennek is, úgy látszik….

Mennyit kaptam a gyermekeimtől, mily sok mindenre tanítottak meg!

Tudom, nem kéne arra hivatkoznom, hogy kevés az időm, ám nem gondoltam volna, hogy a legkisebbel való itthonlét során ily kevés privát idő adódik. (És akkor is írok- ez nekem terápia. 🙂

Igaz, nem (csak) magamról írok, írásaimból talán csak alig-alig derül ki, mit gondolok az életről magánemberként. Jól elbújtam a blogom mögé (és az anyaszerepbe), tudom. Igyekszem nyitogatni az ajtót. Néha rés nyílik, és én látom a fényt, ami majd az itthonlét kapuin túl nyílik…

Igyekszem nem szorongani. Arra gondolni, hogy a legkisebbet is útjára kell majd bocsátanom és ovis lesz, iskolás… Bárcsak találnék valami megfelelő megoldást bölcsi helyett. Nem való, nem való, még korai!!! Tudom, tudom – az anyák sokszor fél szívüket tépik ki, mert nincs más megoldás és vissza kell menni dolgozni… Mi fog történni? Time will tell. Remélem, egy optimista verzió! Melyben babának-mamának is jó. Melyben nem sírom ki a szemeimet, hogy valakinek oda kell adjam. KÉPTELEN VAGYOK MEGTENNI. Amikor itt az idő – ez számomra leghamarabb 3 éves kor körül van – akkor majd átmegyek a folyón. Addig meg építem a hidat….

Csöpp már képes olyanokat mondani (jó időben és helyen 🙂 hogy “köszönöm”, “tessék”, “kérem”, “szívesen”. Az emberek, ha az utcán-boltban hallják, nem hiszik el, hogy másfél éves! Még két éves kis klapecoknál sem ritka a néma leventeség, van idejük, minek siessenek!! 😉

—–

Miért vagyok? Néha azon gondolkodom. Hihetetlen, még gondolkodni sincs nagyon időm – mármint magamon gondolkodni. Szívesen odaadnám bármim, hogy a fiaimnak jó legyen, nekem boldogság, ha minden rendben van körülöttük. Ám nem szeretnék külvilág-függővé, akár gyerekeim-függővé válni – a boldogság bennem van, eredendően. Ha épp nem találom, a kulcs nálam… (Bár mely anya nem boldog, ha a gyereke az???)

Igen, igen, az anyaság nagy feladata. Egotlanságra tanít. Másra figyelsz, a másik a fontos, az ő érdekei, cselekedetei, jól-léte. Nem a tied… Bár persze hogy úgy a jó, ha minden érintett javát szolgálja…tudom én….mégis milyen háttér-munkát végez minden anyuka, tudom. Még a legfelszínesebb is…Senki nem ígérte születésünk előtt, hogy könnyű lesz. 😉

……

Újból kimenni a világba, néhány év szinte teljes elzárkózása után, huh, milyen lesz?? Megmérettetni mások szemében, mégha nem is mások számítanak, hanem az én belső stabilitásom, tudom. Egyensúlyozni újra az idővel… Megszokni, hogy lassan 40 éves leszek, hiába szoktak sikoltozni, mikor elárulom és hisznek huszonnak. Én tudom, hogy az érettségemet nem adták ingyen. Az összegyűlt bölcsességet nem adnám. Nem. Bárcsak már fiatal lány koromban birtokoltam volna…

A világ így nyugalmasabb. Átláthatóbb. Tudom, hogy körülményeim adottak, de a dolgok, melyek történnek velem, az én szemem szűrőjén jönnek át. A fél pohár víz félig tele van. Bárcsak mindenki így gondolná. Könnyebb lenne nekik. 😉

Soha nem felejtem el, mikor meghalt egy ismerősöm – kétgyermekes anya. Nagyon megrázott. Hogy tudtam örülni a puszta ténynek, hogy a lombokon átsüt a nap!! Mikor értékeljük ezt??? Vagy morgunk, hogy már megint sok a fény? Hmmm? Igen, értékelnünk kellene azt, ami a mienk…….

———

Ma spirituális élményben volt részem (a meditáción kívül ;): fent álltam néhány percet egyik almafánk lombja között. Csodálatos volt! Megnyugtató, mintha halk nyugalmat susogtak volna a szép, piros gömbök – permetet nem láttak soha. 😉 Le sem akartam mászni onnan. Aztán mégis le kellett jönnöm, mert a legcsöppebb meg fel akart mászni – kicsit korai még, azt hiszem. :))

———-

Arkhimédesz híres mondása az alábbiakban módosult a legnagyobb (alias Sir B 🙂 által: “Adjatok nekem egy csésze teát és én kifordítom sarkaiból a világot!” Hogy ez hogy jött az előbbiekhez? Csak meg akartam örökíteni az utókornak. 🙂

A kicsi-nagy itt ül (ahelyett, hogy az ágyban durmolna), vár rám (illetve megnézi a tenisz-eredményeket a nagyvilágból), aztán irány aludni! Így ezt a részt így fejezem be (oh, virtuális család – dehogyis, még tévénk sincs!!!), hogy:

Csók, Anyu (vagyis Anci :-))

Ritkán mesélek viccet, de ezt kár lenne kihagyni (ma hallottam nagyfiamtól, még friss :):

A mókuska sétál az erdőben és talál egy előnyt. Megtetszik neki, nosza, fogja magát és hazaviszi. Amint az odújához ér, próbálja rajta bevinni az előnyt. Nem megy. Semmilyen módon nem tudja betuszkolni az előnyt az odúba. Felsóhajt: “Huh. Behozhatatlan előnyre tettem szert.” :)))

————

Este van, a szobákból szuszogás hallatszik – mennyei zene füleimnek. 🙂 Nagyon-nagyon önző vagyok, tudom, ha azt mondom, hogy tudnék még egy férfiemberre is energiát áldozni, mikor az én három mini férfim estére (mit estére, néha már délutánra!) minden energiám leköti… Nem könnyű egyedül nevelni, ám ezért a három kék szeműért megéri! Minden perce.

Félórája jutott eszembe (mikor kicsi kivételesen felébredt és megszoptattam, úgy altattam vissza), hogy elszaladt az idő és meg kéne becsülnöm – oly rövid ideig ilyen picike… Igen, igen, én nagyon élvezem, ha egy gyerekkel el lehet már beszélgetni – nos, ez rövidesen bekövetkezik – de hová tűnik az én pici babám? Csodálatos, ám fárasztó, az tény. Senki nem ígérte születésem előtt, hogy könnyű lesz… 😛

……

Eszembe jutott, hogy megörökítem az utókornak a legkisebb “top 3” játékát. Nos? Ki mire gondol? Turmixgép, vasaló, porszívó. 😀 Hallom a sikolyokat- nem bedugva, nem forrón, nem működés közben és csak ha én is ott vagyok- a legnagyobb boldogság- minek is veszek én játékokat? Az itthoni háztartási készülékek biztosabb befutók a legcsöppebb kedvenc listáján. 😉

………

Alig-alig van időm írni, azt hiszem, 3 hete írtam utoljára – ha nem régebben. Beleolvasni pedig kedvenc blogjaimba….bocs, hölgyek, nagy a lemaradásom!!!

Annak idején, évekkel ezelőtt a  legelső blog – sőt sokáig az egyetlen-, amit olvastam, Det naplója volt, akinek hármasikrei vannak. Könnyesre nevettem magam egyes részeken – nem semmi kis gézengúzai vannak! Nem írt már vagy egy éve…. Tud valaki róla valamit? Aggódtam miatta. 😮

………

Néha annyira fáradt vagyok, hogy csak a pozitivitásom (no meg a meditáció, ha el nem alszom) tart életben. Tudom, tudom, az idő nekem dolgozik, hiszen még az is hulla fárasztó, ha “csak” egy gyermeke van az embernek. Nem igaz a kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond…nem így tapasztaltam. A “nagyok” csodálatos kis emberek, le a kalappal előttük. Legnagyobb fiam félig felnőtt- 182 centis, magas, széles vállú, szőke hajú, kék szemű, szép mosolyú – na már megint elragadtattam magam, tudom, az anyai szív -, de a lényeg: fantasztikus pasas. Bár kamasz, igaz, kamasz, de micsoda humorral!!!! Nem mindennapi. 😀

…………

Nem, nem akarok elbújni a gyerekek közé, mint “szent anya”. Nem. Csak csöpp még annyira pici, az idő most nem az enyém, az övé. Zsenge kis hajtás, míg fácska lesz belőle – türelemmel kell lennem. Meghatározza az életét ez a néhány első év. Igyekszem is…De magamra nincs időm, jajj, kevés legalábbis. Ám vigasztal a tudat, hogy szeretek kis krapekjaim társaságában lenni, mit szeretek, imádok!!! Jó nekem. 😛 És ahogy nőnek, egyre jobb lesz. Talán még alhatom és olvashatok és meditálhatok is eleget. A remény hal meg utoljára… Szép estét mindenkinek. 😉

De régen írtam… igen, “anya-rabszolgaként” kevés idő adatik ily semmiségekre, mint egy-egy naplóbejegyzés…

Elkezdődött az iskola, s a gyönyörű őszi idő szívem-lelkem melengeti – végre nem gyulladunk fel napközben és akár délelőtt, akár délután sétálunk, kellemesen melenget a nap. Imádom!! A hely, ahol lakom, gyönyörű… (Gödön lakom. 🙂

Teniszedzésen voltam tegnap, kis-nagyfiamén (a középsőén). Csodálatos környezetben, egy golf-hotel mellett van a pálya. Kicsivel egy ideig néztük a nagytesót, majd megléptünk és elmentünk a hotel parkjába hintázni. A fű tömör, mindenhol, amerre szem ellát, puha szőnyeg. Hatalmas ősfenyők és golfpályák, tó, pici utak – a paradicsomban éreztük magunkat! Nem volt ember, sem közel, sem távol. Egyébként sem vagyok egy nyugtalan természet, de ott igazi meditatív érzésem volt. Zöld, zöld, fák és csend – ez az én természetes közegem. Szangvinizmus ide vagy oda, a nyüzsgést csak ideig-óráig viselem el. Legszívesebben leültem volna meditálni, ott azonnal. Ám nem kérdéses, hogy mire szemem felnyílt volna, a pici pocok nem lett volna sehol. 😉

Többen megdöbbennek – az utcán leszólítva minket – hogy a legcsöppebb mennyi mindent beszél már. Néha három szótagú szavakat is, ami nagy dolog egy másfél évestől. Olyanokat, mint “pénztárca”. (= Kedvenc játékszere, ha néha ki tudja emelni a táskámból. :))

De vissza a teniszhez. Csodálatosan játszik a kicsi-nagy (ez jobb szó, mint a középső), felnőtteket megver már teniszben… Jövőre versenyezni fog, ez az álma. Kívánom, hogy teljesüljenek a vágyai. Megérdemli, csodálatos kis ember. :))

Mostanában nyögök nagyokat, ha elfut a lakás- nem tudom (illetve tudom, csak nehéz) három fiúgyermek ellenében fenntartani az állandó rendet. Ők is kellenek hozzá. Igen, igen, a fiús anyák… Mi kényeztetjük el őket, és belőlük válnak majd lusta férjek. 😉 Tisztelet a kivételnek… Egy-egy feladatot rájuk bízok, ám nagyon szeretném, ha maguktól is rájönnének, a szemét nem megy ki a kukába, illetve ha ki is megy, zsák nem tevődik újra…. Megint és megint elmondani, jajj. Nem szeretem, ha kereplővé változtat akármelyikük. Másképp azonban nem tanulják meg, és én azt szeretném, hogy fiatal felnőttkorukra önállóan is képesek legyenek gondoskodni magukról….

A nagy már például maga vasal… Nem gondoltam volna, hogy eljön ez az idő, ám előző este mindig kikészítjük a másnapi ruhákat és vasasalunk (és ez a nő nem vasalva teszi be őket a szekrénybe :P). Kedves nagyfiam imádja pl. az ingeket. Ropogósra vasalva. Mondtam, hogy nosza, itt az idő, eddig mindig én tettem ezt, elvégre az ő ingei… A nagy kicsit lamentált, sipogott és bénázott, de mivel következetesen lusta voltam, így néhány nap alatt gyakorlatot szerzett benne. Huh, piciny megkönnyebbülés évtizedek vasalása után, hogy van még valaki, aki ért hozzá… :))

—

Más. A pici csak szeptember elején, közel másfél évesen kapta csak meg a 15 hónapos oltását. (Húztam az időt, így jobb az immunrendszerének + kapott homeopata bogyókat a mellékhatások kivédése végett- Istenem, de jó a homeopátia!!! Bárcsak mindenki ismerné…). A lényeg, amit az anyai elégedettség írat velem: meg sem nyikkant! Mintha nem vágta volna bele a dokink (villámsebesen és profin, hozzáteszem) a tűt. Nem lázasodott be, semmi baja nem lett. HOMEOPÁTIA!!!! Yeah. 😀

Semmiségekről szólt ez a blog… Nekem is vannak sötét napjaim, de elkergetem őket- és főleg nem írom le (telefonban sem fárasztok vele mást). Hiszen ingyen van jót gondolni és pozitívnak lenni!! Néha egy-egy panaszkodó nagyon lefáraszt. Én miért nem teszem??? Mert adni szeretnék, nem elvenni… Hmmmm. Megfontolandó dolog, igaz? 😉

Most érzem csak igazán a nyár ízét… amikor csap pár cseppet hagy magából, vége közeledvén…

Kis hercegem életében nem volt hosszasabban sírós korszak (értsd: szomorúság néhány órán át), no, most mégis megtapasztaltam ezt nála. Nem megállás nélkül, de el-elsírta magát délelőtt. Kis anyátlannak láttam, hiába voltam vele. No persze, ez az anya fel-alá rohangászott a háztartásban és nem végig “minőségi” időt adott, mikor csak a csöppre figyel (oh, anyai gonoszság…). Így déli alvásunk (pontosabban alvása, én nem szoktam – sajnálom az időt :p) után elhatároztam, hogy sok ember közé viszem, hadd legyen boldog. (Gondolom, nagy volt a kontraszt a vasárnapi állatkertes ezer ember-mámor – és ezer állat is persze – után, hogy bratyók távol, mi meg csöpp városunkban egyedül, barátok és család nélkül (elvetemült barátaink dolgoznak ugyanis ilyenkor, piha!). 

Elkalandtúráztunk a Duna partra, jah persze, ott lakunk, de egy messzebbi részére, legyalogolva jó sok kilométert, meglátogatván a városka szinte egyetlen játszóterét (no jó, van vagy 4 összesen, mind nagyon távol).

Nagyon jól tettük! Találtunk csöppel egykorú gyereket, nem is egyet, értelmes és érdekes beszélgetőpartner anyukákat, nagy-nagy homokozót, selymes Dunát, melyben bokáig pancsikoltunk és rengeteg fényes, vízbe dobható kavicsot. 🙂

Hazafelé nehézkesen haladtunk már, csöppem hol motorozott, bizonyítván, hogy az Utak Réme cím még jogosan az övé, hol sétált (mit sétált, száguldott!), hol nyivákolt, hogy anya, anya, ugye nem képzeled, hogy babakocsiban utazom? Hát mire való a karod??? (Ebből csak az “anya, anyát” mondta, a többit hozzáértettem. :))

Két “hótt” koszos és izzadt, homokos és Dunától vizes, kifáradt ember ért haza – még némi vacsora a mütyür kerti székben és asztalnál, valamint locsolás (ahogy ő hívja, “koccs” – vagyis loccs, minden, ami nedves és pancsolható) önműködő kerti törpémmel (akinek szakálla nincs, csak égszínkék szeme és szinte fehérszőke haja, és amerre fordítod, arra permetezi a vizet:).

Utána villám-fürdés és irány az ágy! Mármint legkisebb krapeknak. Anyja még nyomogatja a billentyűket. :p

Summa summarum: szép nap volt ez a mai, tehát jól tettem, hogy rossz kedvünk ellen embereket kerestünk… (sokszor volt kihalt ez a játszótér, mi voltunk az egyetlenek, ezért nem száguldok állandóan oda)… és találtunk. Egy nagyon értékes/értelmes emberrel (szintén három gyermekes anya) ismerkedtem meg, jó volt némi magasabb röptű eszmecserét is folytatni, nem csak mindig a pelenkák…. 😉

Szép estét mindenkinek…zsákoljunk némi meleget, hogy kitartson későbbre is. 🙂