Friss reggeli kávé

Kis szusszanás megint, míg a picur alszik (akkor is rohangálok, főzök és takarítok, ó, édes anyai élet…) – megint gondolat-torlódásban vagyok, hajj, talán eszembe jut minden és le tudom írni.

Tegnap voltunk először az állatkertben (no nem családilag először, hanem kiscsirkével először :). Semmi félsz nem volt benne: zsiráfot akart etetni, kecskét sikerült is etetnie, sikongatott, mászott volna be a ketrecekbe – nem számított az állat mérete, ő szerette őket, látszik. Mennyi a felelősség abban, hogy gyermekeinket nem tanítjuk meg – sokszor – az állatokkal bánni, őket szeretni! Inkább a riogatás… Persze, ha az anya sikít egy pók láttán, a pici előbb-utóbb szintén sikongatni fog. Nálunk pl. fent említett háziállatainkat műanyag pohárral fogjuk el és visszük ki a kertbe, mondván, ott jobb nekik… És a szúnyogot is el lehet kézzel fogni (a molyt is), megrázni (kis bekábítás), aztán futás kifelé. 🙂 Ha valakinek nincs háza, futás az ablak felé és kiengedni a renitenst… Persze egérrel nem tudom, hogy bírnék, de sünbébi már tévedt be az előszobába – huh, kicsit megrémültem akkor, tavaly nyáron.

Egyedül voltam, bébi aludt, nagyok apjuknál, olvastam a szinte teljesen sötét szobában, csak az előszobában égett kis fény. Kiláttam oda, és azt is, hogy valami – teniszlabda méretű – mozog ott. És szuszog. Huh, azt hittem, patkány… Ha magamnak lettem volna, sikítok, biztosan, na de anyaként? Na kérem… Én vagyok a fiaim hőse. Persze hogy nem sikítottam, hanem halálra váltan kimentem egy újságpapír-tekerccsel, hogy kitessékeljem a hívatlan látogatót. Sünmalacka volt! Nagyon-nagyon édes!!! 🙂 Kis noszogatásra kiment, kitettem a szokásos útjukra (anyukája esti sétája mindig a kertünkben történik), gondoltam, megleli a családot. 😉

Nemrégiben barátainknál voltam, vendégségben. A srác (már kétszeres apuka maga is) nagy állatbolond, tele van terráriummal és akváriummal a csodaszép szobájuk. Többen voltunk látogatók, elővett néhány állatot megmutatni. Skorpiót például (nem halálos mindegyik csípése, ez sem volt az), valamint hatalmas, kb. 10 centis csótányt, amely, ha a kezedbe veszed, szisszenő hangot ad. Kis, tizen-egynéhány hónapos fia ott segédkezett, lelkesen, a kezébe vett pl. egy csótányt és boldogan várta a “szissz” hangot. Megszégyelltem magam a bogár-fóbiámért és megkérdeztem, csíp-e, szúr-e, ha én is megfogom? A válasz nem volt. A kezembe vettem egyet – és túléltem. Nem rettegtem, nyugodt, természetes érzés volt…

Egy ideje megváltozott az állatokhoz való viszonyom. Mivel nem ölöm meg őket, elfogom, akármekkora és akármilyen félelmetes is (pókokra gondolok :), így az élet tisztele folytán másként nézek rájuk. Ott, a vendégségben jöttem rá, hogy míg a többi nő (illetve 1-2) sikoltozott – butaság volt, a pici megijedt a sírástól!! – nem a rovartól félt, hanem a sikoltozó felnőttől…, addig én nem borzadtam tőlük, hanem érdeklődéssel szemléltem őket.

Most tanítom az állathangokat a picurnak. Néha mulatságos dolgok születnek. Például vegyük a csibét. Tudjátok, mit mond a csöpp fiam szerint? “Pics, pics”. :)))

Igaz, a chips neve is “pics” (egy bio-vega anyuka gyereke miért ne ismerné már néhány hónaposan a chipset és csokit? Pfff. Ismeri, sajnos…). Ha a boltban véletlenül eszébe jut, rámnéz, és felkiált: “Picset! Picset!” Nos, mindenkinek a fantáziájára bízom, mit gondolnak az éppen ott vásárlók az (egyébként nem káromkodós, a szép beszédre nagy hangsúlyt fektető) anyáról, vagyis rólam. 😉

Ó, hiányzanak a nagyok!!! Néhány nap és megint együtt, jó lesz. Kezdődik az iskola, akkor az idő nagy részében velem vannak. Édes szeptember. Hogy szerettem gyerekkoromban! Bár még mindig… A nyarat is, de az ősz és az iskolakezdés izgalmát, az új tanszerek illatát, a sulit… nagyon. Jön a gyönyörű ősz! 🙂

Ezer év (másfél hét?) után újra itt…. Üdv mindenkinek. 🙂

Ha sokáig nem írok, annyira feltorlódnak az élmények, hogy hirtelenjében nem is tudom, kéne-e valamit közölni kedves virtuális naplómmal. Hmmmm.

Valami eszembe jutott: babus elesett a minapában, kismotorral, arccal a durva, nagy szemű salakra. A szájából dőlt a vér, megkarcolta pici arcát. No, ketten sírtunk kicsit. Tudom, tudom, ilyenkor nekem kell erősnek lenni – az is vagyok általában – de annyira szántam szegényt. Még jó, hogy kéznél volt az univerzális csodafegyver: a mellem. Ott, a parkban frissiben szopiztattam és túl is esett a nagy síráson. Kicsit még hüppögött, de a sok puszi kárpótolta.

Egy-egy ilyen baleset után (bár ez volt életében az első “igazi”) rájön az ember, milyen kincs az, ha egészségesek vagyunk- ezt alapból nem értékeljük, igaz? Hogy nem fáj semmink, betegség elkerül, minden érzékszevünknek a birtokában vagyunk. Furcsa, de a rossz is jó valamire (sőt, nagy tanítómester): az ember legalább megbecsüli a mindennapi jót, ami felett eddig elsuhant. Már csak pici piros seb-pöttyök látszanak legkisebb fiam arcán, de összeszorul a szívem, ha eszembe jut, mi történt….

A nagyobb fiúk néhány napot megint apukájuknál töltenek, ilyenkor csendesebb a ház… Pedig én soha semmi másra nem vágytam, mint családra, családra, teljes (nagy) családra…. Ilyenkor persze nem kell észvesztve szaladgálnom a nagyok kiszolgálása végett, kicsit több az időm. De mivel pici beindult, és jár, mit jár, szinte szalad, én futok utána, naphosszat….

Hétvégén felruccantunk Budapestre, a szüleimhez. Kimentünk a római strandra, minden kis és nagy pasim agyon áztatta magát a vízben. Húgaim is ott voltak, gyerekestől, anyum is. Csak én nem öltöztem át. Rájöttem, ott és akkor, hogy ez már testképzavar, hajjajjjj! Fiaim csodálkozva néztek rám, amint fehér, hosszú vászongatyámban vígan mászkáltam a medence körül, kérdezve, miért nem öltözöm át???

Nem becsülöm szegény testem, rájöttem. És még én vagyok az, aki másokat biztat, vállalják fel, hogy úgy néznek ki, ahogy. És ez a test tartja a benne lakó lelket-szellemet, nehéz lenne nélküle… Lökött vagyok, ez van. Mert van néhány plusz kilóm – nem vagyok (még) olyan vékony, mint szülés előtt. Na de kövér sem vagyok!!! Lüke talán. :p Igen, igen, az ember teste állandóan változik. Melyik vagyok én? Valahol középen…. A hajam változatlanul hosszú és a szemem kékje sem tűnt el. Nem formátlanodtam el, akkor mi bajom? Kevesebb kilóval könnyebb hurcibászni ezt a testet, rájöttem. 🙂 Sőt, barátnőm néhány napja csodálatos képeket készített rólam és a fiúkról. Ha képen jól mutatok, mi ez a butaság? Ejnye…

Huh, hogy lett ez hirtelen egy kilókról szóló blog? Csak átmeneti képzavar…

Csöpp fiamról annyit, hogy nemcsak járni, beszélni is elkezdett: 10 szóból 9et utánunk mond, szépen. “Tetszik” – ez változatlanul nyerő szava, de van már az “ízlik”, a “bácsi”, “néni”, “menjünk”, “rizs” (imádja :), “enni”, “inni” és még sorolhatnám.

A huncut rendszeresen átszökik a szomszédainkhoz, lelkesen kurjongatva a bácsi és néni nevét a kapujukban (“Jedő” és “Padi” – vagyis Jenő és Panni :). Imádják a kis klapecot, ki tud ellenállni annak, ha egy alig nyolcvan-akárhány centis kék szemű, szőke zsivány ott kurjongat és kacag az ajtajában? Eddig még mindenki elolvadt. 😉

Nos, hol is tartottam? (Este van és egyre hűsebb a kert, hátránya, hogy kisebb-nagyobb mennyiségben – napja válogatja – kedves szúnyog vendégeink jönnek és nem tartja őket vissza, hogy NEM hívtam meg őket. Ha kérem a belépőkártyájukat, csak annyit mondanak: “Csípem a véred, kisanyám!” No, kössssz.)

Tehát a második szülés fantasztikus élmény volt, emlékszem néhány nagyobb fájásra (tényleg, akik még nem szültek, ettől rémülnek: mennyire fog fájni? Kibírható! És mindig van fájásszünet, igazam van vagy igazam van? Amikor már sűrűbb, meg is szülünk… Soha, SOHA, SENKIT el ne riasszatok, már szült nőtársaim… Tényleg kibírható és a végén csodás ajándék vár. :)))

Olyan érzés volt (ezt neked írom le, szeretett középső fiam), mintha megnyílt volna az égbolt, fehér fény ragyogott be az egész szobára (délidőn volt, nyáron), zenét hallottam, és csodálatos nyugalom töltött el. Mondtam is a dokinak és a szülésznőnek: “Jöhet a következő!” Megkérdezték: “Komolyan gondolja? Ez nehéz szülésnek számított…” Mondtam, hogyha ez a nehéz szülés, oké! :-))) (Nahát, visszaemlékezvén, már előre tudtam, lesz egy harmadik is…….Akkor adtam le a rendelést. Vigyázni kell kijelentéseinkkel. ;))

……..

Nem véletlenül az elválasztás a második és a harmadik szülés között…. Hiszen harmadik, legkisebb gyermekemet 10 év múlva szültem, egy másik apától, aki a szülés idejére már más utakon járt….(Az előző szülésemnél bent volt a férjem – aki azóta már más férje… – és tevékenyen részt vett, sokat segített.)

Tehát jöjjön a harmadik szülés története. Jók voltatok? Mindenki húzza ide a székét, és jöhet a mese. 🙂

Túlhordtam őt is, mint a bátyjait. Csak őt durván… Legalább két héttel. Míg a bátyuskáit 3 nappal – mindkettőt, érdekes.

A szülészorvosom – harmadszorra egy csodálatos asszonyt és EMBERT (így, nagy betűkkel, a neve dr. Boros Judit, szeretettel ajánlom bárkinek) találtam. (Mert a második szülésnél engem bátran bevállalt doki közben sztárorvos lett – elmentem a rendelőjébe, bemondott egy összeget – kérés nélkül, nagy összeget!! – hogy “Vagy ennyi, aranyom, vagy szül másnál.”……… Huh, ennyit tesz a pénz? Tudom, tudom, nem mindenkivel….Pedig JÓ orvos, igazán.

Így aztán a 32. héten találtam rá Boros doktornőre, még szerencse hogy vállalt! Addig keresgéltem, igazi doki-szédelgő lettem. 🙂 Jellemző volt a riogatás: “Kedveském, engem nem érdekel, hogy ön már szült természetesen, értse meg, ÉRTSE MEG, önnek VAN EGY HEG A MÉHÉN, ÉRTIIIIIIIIIIIII???????? Nos, asszonyom/kedveském/hölgyem (érti?? piha, ön diplomás, akkor is lassan beszélek, hátha nem érti….) Az a heg szétrepedhet, értiiiiiiiiiiiiiiii????? Jujj, remélem, elrémül, és azt csinálja, amit én mondok, és nem öncélúskodik!!! Kb. ilyesmi….

És még valami: “Mi? Hogy az ön által választott pozícióban szeretne szülni? Hah! Én vagyok az orvosa! Nekem kényelmesebb, ha ön felfekszik a szülőágyra, akkor pontosan látom, mikor jön a baba…..Meg a gátvédelem érdekében is… (No, ez volt a legnagyobb kamu! Bocs, ha orvos olvassa, de annyi orvost megkérdeztem…)

Amikor bátorkodtam azt mondani (orvos-keresés közben), hogy az ősi népek mind állva szültek, körberöhögtek! Nem is mondtam el mindenhol, nem vagyok egy paraszt-naiva, mindenkinek csak annyit mondok, amennyit elbír. :))

Nem, én nem (feltétlenül) vagyok az az okostojás, aki okosabb szeretne lenni nagy tudású dokijánál (egyébként is humán diplomám van :), hanem az az ember vagyok, aki oly orvost keres, akinek kezébe leteheti az életét. És a gyerekét is. Aki ha azt mondja: “Mégis császár…”, én ugrom is a műtőasztalra, mert biztos az az utolsó opció.

Hol tartottam? Szórakozott, kacskaringósan beszélő női szeszély vagyok…. Szóval megtaláltam dr. Boros Juditot és azt mondta nekem ezer év túlhordás után, hogy “B., most bizony meg kell indítani a szülést.” Úgy éreztem, mint egy vágóhídra vitt marha!! Meg is mondtam neki (neki meg lehet, fantasztikus nő). A válasza tökéletesen megnyugtatott: “Igen, lehet, hogy trauma a babának, hogy nem ő választotta az időpontot, és beleavatkoztunk, de ez oly trauma, melyet a gyengéd anyai gondoskodás majd feledtet. De ha a túlhordás miatt bármi testi/értelmi probléma adódik, azt már nem pótolhatja az anya.” Bingo, ez hatásos szöveg volt (azért én vártam volna még ::)))), de kissé megnyugtatott.

Befektettek, és megpróbálták megindítani a szülést. Ez a nő itt nagyon megnyugodott, mert kiderült, hogy csak harmadnapra sikerült!!! A méhszájam magasan volt, és “betonkemény” jelzővel illették. Láttam, a picur akkor születik, amikor ő akar, tehát nem megy ez csak úgy “plutty, most szülünk” módon.

Végül egy teljes orvosi-nővéri stáb megküzdött velem (plusz vettem be homeopátiás bogyókat, sokat segítettek!!!!), aztán elkezdődött….

Csodálatos édesanyám végig velem volt. A finisben a következő módon jártam el (amikor már nagyobbak voltak a fájások): köröztem a csípőmmel, az óramutató járásával ellentétesen (úgy esett jól, bár ez az energia iránya is :), és arra gondoltam, hogy a belém jövő fájdalom átmegy rajtam, le a földbe, eltűnik, és minden fájás nyitja, egyre jobban nyitja a méhszájat. Amint jött a fájás, bármekkora is volt, felerősödve koncentráltam a születendő édes picire, és elöntött a szeretet. Üzentem neki, hogy ez a fájás is egyre közelebb visz, menjen, menjen a fény felé. Huh, most elsírtam magam, ahogy eszembe jutott…..

Mellesleg infúzióhoz voltam kötve, és emellett is VÉGIG ÁLLTAM!!! Nagyon fontos!!! Sokat segít. A végén néha le-leültem fájásszünetekben. Zöld lett a magzatvíz, végig figyelték készülékkel a babust. Milyen igaza volt a doktornőnek! Sietni kellett….Kicsi mozgásterem volt, egy lépés ide, egy lépés oda, de anyumnak igaza volt- állva a legjobb! Tudom, próbáltam- sajnos csak harmadszorra álltam végig…

És a végén térdelve megszültem őt, harmadik gyönyörűségemet. (Mamikám a fájások ideje alatt odajött hozzám, rádőltem, állva, és éreztem, hogy velem érez. Nem szánt, nem beszélt. Együttérzett. Nagyon jó volt! Ő is hármat szült….)

Eredetileg meg akartam kérni, hogy ne fürösszék, csak törölgessék meg a babust, a magzatmáz beszívódik és csodálatos jót tesz a bőrnek, de mivel telekakilta szegény (zöldre) a magzatvizét, természetes volt, hogy fürdött. Mamikám fürösztötte. Én kértem, így nem a szülésznő volt az, aki előszörre mosdathatta.

Fontos a szülésznő szerepe is, bár most nem fogadtam, az égiek csodálatos fiatal nőt rendeltek nekünk, Speisz Anna néven. Le a kalappal, jobbat nem is kívánhattam volna! Mindent, mindent úgy tettem, amit mondott… és a végén nem volt gátmetszés – ez volt titkos kívánságom, amelyet bohó módon nem mondtam senkinek- teljesült. 🙂

Hamar regenerálódtam, és apátlan szülés ide vagy oda, eltűnt édesapa ide vagy oda, a nagy, fantasztikus családom kárpótolt bennünket. Boldog vagyok. És hálás. 🙂

Csajok, szüljetek! Persze csak akinek van kedve…. Csak úgy érdemes. Akinek meg nem, hát teljesedjék ki másban. 😉

Huh, hosszú bejegyzés lett… Jó volt visszaemlékezni. Remélem, nem riasztottam el senkit. Kevés ilyen élmény van az életben… 

Megint tombol a hőség. Bár reggel, mikor csöppemmel kimentünk vásárolni, kellemes, fehér felhők takarták a napot – kellemes meleg volt, nem fojtó, el bírtam volna viselni egész nap. Ááááh, megint süt hét ágra. Sebaj. Most kell beraktározni a borús októberi napokra (valamiért október és január nem a csúcs-kedvenc hónapjaim…)

Motorral (bébimotor, négy kerekű) száguldozunk, mit száguldozunk, vágtázunk, a pici lett az Utak Réme. Mármint oly rém, hogyha meglát egy szomszédot, kint a kertben (a szomszédságot lazán kezeli, 20 házzal odébb is a mi szomszédaink ;), leáll dumálni a kisöreg. Folyékony halandzsa nyelven. És mindenki beszélget vele! Teljes a boldogság! Néha van egy olyan érzésem, ha én idetelepítenék neki egy teljes menekült tábort (ami kitelne halak jegyű irgalmatos természetemből :), teljes boldogságot jelentene – mennyi ember, minddel kommunikálhat!! Mi lesz belőle, ha felnő? Boldog ember, reméljük…

Mostanában akármerre nézek, női témákat látok, nők, nők, nők. Szülés, elhagyott nők segítése, női szerepvállalás, stb., stb., stb. (Olvasom Feldmártól a “Nők iskolájá”-nak jegyzeteit, “Igazi vagy?” könyvcímmel.) Talán ezért jutott eszembe a szülésem. Mit szülésem, szüléseIM!!

Nos… azt hittem, az elsőnél mindent végigolvastam, de sajnos nem, arról nem beszélve, hogy női öntudatom 25 évesen még sehol sem volt…. így császárban végződött a dolog. Sebaj. Elhatároztam, hogy másodszorra másképp lesz.

Középső fiamnál találtam (szintén M..ban) egy “jó fej” szülészt (ma már tudom, ez nem elég ismérv…) aki az utolsó előtti hétig hitegetett, hogy szülhetek természetes úton. Aztán a 38. hét végén….(hozzá nem értő olvasóknak: 40 hét a terhesség 🙂 megmondta, hogy befektet és programcsászár. Pfffffff. Bevadultam és rávágtam az ajtót. Tudni kell ehhez, hogy idehaza már a 30. hét környékén sem szívesem vesz át orvos, hát még az utsó előtti héten! 

Nekem szerencsém volt. Az I.. kórházban egy jó fej – vezető – doki átvett, és – o-lala- túlhordhattam, megszülhettem természetes körülmények között (sőt, alternatívan, szülőszéken!). Hatalmas élmény volt a természetes szülés, jó, hogy nem hagytam magam… Nem kell feltétlenül elhinni, amit az első doki mond, még ha szereted is – ha más az elképzelésed, konzultálj több orvossal! Hátha….

Folyt. köv…. Addig is egy nagy kád (medence 🙂 hideg vizet kívánok mindenkinek! 😉

Kis kimaradással itt vagyok megint. Fáradtan ugyan, mint a kutya, de … talán …. nyugodtan. Újra kettesben néhány napot a picivel. Ez jó is, mert csak rá koncentrálhatok, meg rossz is, mert nincsenek itt a nagyfiaim. De tudom, ők jól érzik magukat, és az a lényeg, hogy nekik jó legyen.

A minap megindult babus. Mármint alaposabban. Első lépéseit a héten (vagy az már a múlt hét volt?) tette, ám néhánynál tovább nem merészkedett egyedül. Ám tegnap elindult messzire!  🙂 A maga nyugis, flegmatikus módján fogta magát, és lépésről lépésre kisétált a nagyszobából. Nem állt meg, tovább az étkezőn. Ott sem tétlenkedett és a nyitott ajtón át zsupsz, ki a kertbe. Néha tapsolt magának- nagyon édes volt! – biztatásul, hogy gyerünk, gyerünk kisapám, képes vagy te erre! És tényleg az volt….Kisétált, egészen hosszú kertünk közepéig, ott bevárt minket, akik lestük őt – a bratyóit és tenmagam. Tavaly még oly csöpp volt! Nem akarom megállítani a pillanatot, hihetetlenül élvezem, hogy egyre nagyobb és “szabadabb” lesz – hiszen a világ kinyílik, amint maga jár… Csak remélhetem, hogy néha-néha el tudom kapni a boldogság pillanatait a nagy rohanásban. Mert ennyi gyerkőc mellett, még itthon, állandóan lótok-futok, aaaaaaaaaajjjj, nem álmom a háziasszony-szerep. De szükség törvényt bont, fogok én megint ezerrel dolgozni, szeretni fogom. 🙂 Vagy akkor majd ezt hiányolom? Fontos lenne a jelenben élni és annak édességét megélni…. Hmmmm…. Én, a nagy idealista, pozitív néha rossz vagyok ebben, ha magamról van szó.

Vagy csak nehéz egy embernek három gyereket ellátni energiával? Mert én vagyok az “aksijuk”, azt tudom. Le tudok merülni már kora estére, húúúúúúúúúúú. Igen, igen, erre találták fel a teljes családot… Hogy a mienk miért ilyen? Hmmm. Én is ezt kérdezem néha. Jobb lett volna más hibáiból tanulni….

Tegnap nagyot sétáltunk a fiúkkal, lementünk a duna-parti játszótérre. Ott futottam össze egy látásból ismert másik anyukával. Kiderült, ő is egyedül a gyermekével. Őt most hagyják el, frissen. Még fáj. Még kétségbeesett. Most keres állást. Egy ideje nem talál (fia nagyobb az enyémnél másfél évvel.) Láttam a szemében a szorongást és éreztem a majdnem kibuggyanó könnyeket. Mondtam neki, hogy később könnyebb lesz, kinyílik a világ, ahogy kisfia nő. Ő újból dolgozni fog, és még párt is találhat. Annyira hálás volt, nagyon. A néhány jó szóért. Mintha nem kapna sokat…

Ó, összegyűjtenék sok egyedül maradt, szomorú nőt és csoportfoglalkozásokat tartanék nekik. Kis tea, beszélgetés – nem kerül pénzbe ám hihetetlen energiát ad! A gyerekek meg addig játszanának! Szeretem boldogítani az embereket.

Szeretném, ha boldogok lennének. Mindenki. Nincs kivétel. Néha oly kis figyelemmel nagyon sokat adhatunk….

Ha ezt valaha olvassa a legcsöppebb, lejegyzem ide: édes pici legkisebb fiam, hihetetlenül meghatott, mikor az esti etetés közben abbahagytad a szopizást, mélyen a szemembe néztél, és azt mondtad (életedben először), “Szeret”. Én is szeretlek. A tesóiddal együtt. 🙂

A keletiek azt mondják, a szív állandóan beszél. Igen, ez igaz, ugye te is tapasztaltad, kedves olvasó. Néha akkor is beszél, mikor nem akarnánk… Viszont ha az ember egyszer meghoz egy fájdalmas döntést, lehet, hogy szíve tovább duruzsol és duruzsol és duruzsol…. hmmmmm…. hagyni kell…

Aztán lassan, szépen lassan – vagy néha vidám gyorsasággal – megkapod jutalmad. A szíved nem susog többé butaságokat és érzed megint hogy szabad vagy. Mindig is az voltál, csak elfelejtetted. Ugye? 

Talán legközelebb nem mástól teszed függővé rossz- vagy jó kedvedet, hanem lelked sugárzása, belső erőd ad annyi hitet és optimizmust, hogy átvészeld a rosszabb időket is – és örülj a jó időknek. De ne bízd el magad és ne válj függővé külső eseményektől. Legfontosabb dolgainkat már születésünkkor magunkkal hozzuk. (Igen. Láttál már boldogtalan – egészséges – csecsemőt? Én nem…)

Ha nem is megy mindig, megpróbálni lehet. Legfeljebb pozitív dolgok történnek majd veled.

Jó éjt mindenkinek, nem bölcselkedem mára többet…

Megint belecsúsztam az éjszakába. Babus hosszasan ringattatta magát, míg álomba merült, a nagyoknak pedig olvastam lefekvés előtt, mint általában mindig. Durell “Családom és egyéb állatfajták”-ja van soron, jókat nevetünk – kicsit emlékeztet a mi családunkra. 🙂

Ma szép napom volt. Meglátogattam “kis” húgocskáim (nem korukra, hanem méretükre értem a kist, hiszen már az ő életkoruk is harmincassal kezdődik), csoda jól éreztük magunkat!

Minden nyáron elhatározom, hogy most aztán biztosan “bezsákolom” a napfényt és ezentúl nem eresztem a nyarat. Hmmm- eddig mindig elfutott, és őszben, majd télben végződött a dolog… Most nem bánnék egy kis őszi időt, csak ne essen megállás nélkül, a vénasszonyok nyara tökéletesen megfelelne vagy fél évre! Rendelés leadva. 🙂

Babust felváltva ringatta, sétáltatta mindenki (illetve itt már önállóan járó kis klapecról van szó, kérem szépen, olyas valakiről, aki 10 lépést is hajlandó megtenni egyedül, mondjuk a …..hmmmm…. a fagyis bejáratáig!). Hiába, kell a motiváció, nincs mese.

Csöpp beszéde az alábbiak körül forog: “teccíííííííííí!” (Tetszik), “mémémémé” (vagyis még, még, még, még!!!- tejcit – nagy cicibubus még mindig a pasi – innivaló esetleg étel vagy egy jó játék), a bátyói neve, “anya”, nagyon szépen mondva 🙂 valamint a nagy szerelmek még: “tejci”, “kocsi”, “autó”, “motor”. Rengeteg szót tud, ezek a gyakoriak. Hirtelen oly gyorsasággal vetette bele magát a magyar nyelv gyakorlásába, mint amikor a tundrára beköszönt a tavasz és hirtelen millió virágfej virít ki az eddigi semmiből. Bármilyen szót készségesen utánam mond, és nagy részben helyesen ejti ki – persze vannak még fonetikai korlátok, de csak idő kérdése… 🙂 (Nos, melyik az az anya aki nem tartja zseninek az összes gyerekét? Na ugye. 😀 )

Tudom, tudom, mindig a piciről írok, és hol vannak a nagyok?? Nos…. a középső teniszezni jár, az edzője az első számú rajongója (nem is igaz, mert a jó édesanyja az:), nagyon tehetséges állítólag. Mindene ez a sport. Az első perctől, hogy egy vidéki kiruccanásunkon egy pici szállodában teniszütőt vett a kezébe, kb. 3 éve, állandóan teniszezni akart. Ám tudta, hogy nem a legolcsóbb sportot választotta…. Ám némi (nagyobb) családi összefogással tavaly óta jár, csodálatos edzőt találtunk, aki előtt le a kalappal!!!

Ez a középső klapecom az, aki már suli előtt tudott olvasni (és azóta sem hagyta abba)… Egyesével kuncsorogta ki belőlem a betűket…. Emlékszem, amikor – még ovisként –  minden feliratot sikeresen elolvasott, csak egynél görbült a szája: “gombbehúzás”. :))

És mi a helyzet a legnagyobbal, akit csak “Sir B”nek szoktam nevezni viccesen? 🙂 Szerinte minden jók legjobbja egy kis teába mártogatott keksz, és kellemes idő ahhoz, hogy …. golfozzon. 🙂 Egy barátnőm szerint ő már kész kis öregemberként született, annyira “angol úriemberes” szokásai vannak- jó értelemben! Egy csupa mosoly, szinte mindig galléros pólóban járó embert kéretik elképzelni, aki bár lassan zsiráf magasságú, nem néz le soha, senkit. Szangvinikus, mint a jó édesanyja. 🙂 Vele mindig lehet számítani egy jó kis nevetésre.

Tegnap nagy családi sétát csaptunk mi négyen, mint szoktuk minden nap. A Dunapartról jövet (ahol a szúnyogok azt zümmögték, hogy “Még! Még! Még!” és nem akarták abbahagyni a megevésünket a kedveskék) valamin viccelődött Sir B, mint mindig. No meg én is, egymást hergeljük. Dombon toltam fel a legkisebb klapecot, de annyira elkezdtünk nevetni, hogy egymásnak dőltünk a gurgulázva, nem bírtam tovább menni, vigyázni kellett, picikémet tovább ne gurítsam. 😉

Azon is nagyon mosolyognom kellett, mikor két nagyobb fiacskám néha megemlítette, hogy teniszezni-golfozni szeretnének. Illetve ez az álmuk. (Tényleg, gyakorlatban kiderült, hogy – bár sok félét próbáltak – megtalálták a kedvencet, amit valószínűleg ősz hajúan is művelni fognak.) Mondtam, hogy nem a legolcsóbb sportot választották, egy bérből-fizetésből élő, őket egyedül nevelő anyának… És mit tesz isten, kisebb csodák történtek, mindkettő azt sportolhatja, amit szeret. Nem is oly nagy áron… Talán azért, mert nem követelőztek, rosszallást sem éreztem bennük, lemondtak az egészről, illetve vártak türelemmel, hogy “hátha, egyszer majd…”, így az “egyszer majd” mostanra (tavalyra) beteljesedett. 🙂

Szeretem és tisztelem őket. A kedvességüket – soha egy rossz szóval nem bántanának, pedig a “nagy” már 14, tehát javában (nagyon!) kamasz, a középső most kezdi lassan (10 éves). Ám nem kapok tőlük mást, mint áradó szeretetet. Én egy mázlista vagyok, tudom!!!

Huh, ennyi áradozást…ki kéne írni az elejére, aki nem családpárti, az ugorja… 😛 De legalább őket is belevettem….Hogy én hol vagyok? No de kérem, én szültem őket! Milyen jó, hogy így tettem. 🙂

Mindezek mellett ők nem az enyémek. Mármint arra gondolok, hogy önálló lények, szabad akarattal – néhány évig én nevelem őket. Illetve élek mellettük és igyekszem jó példát mutatni – néha sikerül is. 😉 Nem is a végcél a fontos, hanem az út maga. 🙂

A boldogságért meg kell dolgozni. Inkább nyugalomnak hívnám, az elme, a lélek nyugalmának. Ez számomra boldogságot ad.

Azt hiszem, a hozzám hasonló, sokat mosolygó emberekre könnyen rásütik, hogy felszínes és “habókos” (ez utóbbiban van valami ;), ám a pozitivitásért meg kell dolgozni! Nekem sem megy gombnyomásra, nem ám. Csak nem kötöm mások – még a barátaim sem tartoznak közéjük – orrára, ha éppen rossz kedvem van. Igyekszem… Igyekszem…. Néha egyszerűen elmenekülnék. A világ, az emberek, a kihívások elől. Akkor veszek egy nagy levegőt, tudatosítom magamban, hogy én nem magamért vagyok (na persze, magamért is, de nem csak azért), valamint azt, hogy várhatom én, hogy majd ettől-attól, egy baráti hívástól, egy szerelemtől, egy jó állástól, stb. jó kedvem legyen, de még inkább jobb, ha nem várok, és igyekszem derűt sugározni. Ha nincs jó kedvem, elhessegetem a borús gondolataimat és arra koncentrálok, mi tehetné jobbá. Segít, ha másokkal foglalkozom. Segít, ha nem koncentrálok a rossz kedvre. Van, és kész. Elmúlik. 😉 De tehetek érte.

Azt hiszem, jobb, ha az ember nem érzi magát sorsa szenvedő áldozatának. Hanem – akár éppen a slamasztika kellős közepén – azt mondja, hogy oké, nagy baj van, mit tanulhatok a dologból és mit tehetek, hogy a lehető legjobban jöjjek ki belőle? Az ad erőt sötét óráimon, hogy felnevetek: a gödör mélyénél lejjebb nem lehet esni, most felfelé vezet az út.

Igen, tudom, vannak oly dolgok is, mint pl. egy váratlan halál – vagy akár szakítás valakivel, ha éppen téged hagytak ott… Tudom. De ki ígérte születésünk előtt, hogy minden felhőtlen lesz? És ha a helyzeten nem is változtathatok, a róla való felfogásomon igen. VAN VÁLASZTÁSOM.

Hű, de vidám kis bejegyzés lett ez. Remélem, senki nem dőlt a kardjába…Hangyányi szabadidőmet írásra használtam (a húgaim elvitték sétálni a csöppet :), de most nem szertelenkedem és húzok rendet rakni….

Szép napot mindenkinek! Derűset….

Este megint. Ma végre olyan idő volt, amelyre régóta vágytam – átlag oregoni időjárás. 🙂 Most ha valaki azt hiszi, nagy világutazó vagyok, egy frászt (már bocsánat), még pocakosan kedves barátaim hívtak meg, küldtek nekem repülőjegyet. Csak én tudtam, hogy már 2 in 1 voltam (jó magyarsággal :), és ha nem lett volna olyan rossz a lelkiállapotom mint volt, imádtam volna az egészet!! (Váratlan 3. gyermek, instabil partner, aki azóta nincs, stb., stb….. sírtam, sokat. Mégis napsugár bébi jött e világra, tehát nem volt hiába!! 🙂

Huh, hogy terelődött a (3.) pocakosságomra és Oregonra a szó? Hmmm. De ha már elkezdtem, legyen! Úgyis annyi élmény rekedt bennem annak idején, az eltelt két évben lassan-lassan szabadult fel, néha szabályos honvágyam van! Attól tartottam, nem lesz ott jó kávé. (Amerika a híg kávék hazája, gondoltam.) Csak jó kávé volt!!! Egy átlag pici boltba belépvén a minimum választék 30 fajta, frissen őrölt, szemes kávé volt, amit te magad csomagolhattál be. Kávéház kávéház hátán, és nem az általam elképzelt rideg minimal art-os külső (tudom, tudom, nem csak rideg lehet a minimal), hanem egyik barátságosabb mint a másik.

Az emberek a boltokban odajöttek és megkérdezték, hogy vagyok. Kifigyeltem. Akkor is odajött néha az eladó, ha nem az ő szekciójában vásároltam, nagy áruházban. És persze mindenki “fine” és “good” volt, jókat vigyorogtam. Gondoltam, mi lesz, ha valaki NAGYON jól van? Ezt is megtudtam. Egyik kedvenc kisebb boltunkban az eladó, miután megérdeklődte hogylétünket (meghívó barátném és én), közölte, hogy ő elmondhatatlanul jól van, ez egy különlegesen fantasztikus nap, és nem lehetne jobban ennél, úgy érzi. Nos, ez az igazán jól…. :))

Lehet, hogy van, akit ez idegesítene. Lehet, hogy az USA nem minden államában ilyenek az emberek (bár a “smile” megszokott, tudom), de nem éreztem kényszert a kedves érdeklődés mögött. Olyan, mint nálunk a “jó napot kívánok”. És még valami fontos: nem illik azt válaszolni, jó magyar módra, hogy “húúúúúúúú, de fáj a derekam! A főnököm ma nagyon utálatos volt, tele a hócipőm a munkahelyemmel, a gyerekeimről nem is beszélve….” Csak pozitív válasz az illendő…. Optimizmust észleltem a levegőben. Persze hogy vannak problémáik, de nem azt nézik, mi a rossz, inkább azt, hogy lehet megoldani. Ez tetszik!

Nem a gödör mélye számít, amibe beleestél, hanem az, hogy milyen hamar mászol ki belőle….

Persze, persze, tudom, egy jóléti társadalom a miénkhez képest. Ám sokat árul el az, hogy barátnőm, mikor nálunk járt, azt mondta, nem érti, miért van, hogy a magyarok sokszor sírnak ünnepélyes alkalmakkor is. Mondtam neki, hogy sírva vigad a magyar. 😉 Csodálatos kis országunk persze hogy hiányzott (két hetet voltam kint, de szerintem a magamfajtának, ha egyedül megy és hiányzik a család, egy hét bőven elég). Nem tudom, tudnék-e külföldön élni. Azt hiszem, igen. De csak akkor, ha rendszeresen hazajárhatnék.

Nem vágyódom el innét. De ami fontos (ahogy a keletiek mondják), bárhová megyek, isten jön velem (vagy az univerzum, vagy allah vagy ki hogy nevezi)… Tehát saját jómtól-rosszamtól nem tudok megszabadulni, innen messze sem. Nem is akarok! Bár – miért ne lehetnék még jobb? Mondtam, gagyi optimista….

 Igaz, hogy törpe nem tud néhány lépésnél többet tenni önállóan egyszerre, ám ez nem akadályozza őt a motorozásban. Motorozás alatt értsd = kis, lábbal hajtható 3 vagy 4 (esetünkben ez utóbbi) kerekű járgány, amin kis vagány klapecok halált megvető bátorsággal száguldoznak- és tépdesik jó édesanyjaik (és apjaik, valamint kedves egyéb felvigyázóik) idegeit.

Két napja indultunk először- mikor is a csöppnek nem nagyon akarózott az átellenben lakó szomszédunk portájánál tovább menni – fél órácskát tartott odáig is az út. Persze, mert közben megállás nélkül érvelt, vitázott, csacsogott kedves szomszédasszonyommal – csak míg ez utóbbi magyarul, addig a pici érthetetlen baba-nyelven…

Nos, mára felgyorsult a manó. Száguld, mi meg a fiúkkal utána. Hiába nem beszél még (hangsúlyoznám, csak magyarul nem :), ez nem akadályozza abban, hogy embereket szólítson le az utcán, fantasztikus, folyékony halandzsa-nyelvén. És míg ki nem dumálja magát, nem ereszti a kiválasztottat, s bizony mondom, még soha, senkinek nem volt kifogása ellene. 😉 Ha valaki túl korán menne tovább, utána kiabál- hihetetlen kis krapek! Igaz, óránkénti fél kilométeres sebessége nem egetverő, de látom, hogy igyekszik.

Mennem kell, mert összes gyermekem elfoglalta az ágyamat- nehéz lesz, alig férünk így, a legnagyobb 180 centit nőtte túl 🙂 – már csak én hiányzom. Néha (ritkán) megengedem nekik, hogy befészkeljék magukat és párnabuli van!

Szép álmokat mindenkinek!