Friss reggeli kávé

Ma kicsit csitult a hőség, bár nagyon-nagyon bírnám, ha 20-25 fokos nyaraink lennének – nevezzetek bár önzőnek. Darazsak költöztek itt-ott a házunk falába, és bár én nem öldösöm az állatokat, mérgesen nézegettem őket. Ám jött egy szél és huss!- a dolog megoldódott. Néhány kedves régi darazsunkat pedig a hatalmas eső vitte el….

Végre olyan helyen lakom (8 éve már), ahol mindig is szerettem volna – Duna mellett, csodálatos környezetben. Egy pici házban ugyan, de ha ez nem lenne, akkor lakásban laknék megint, itt pedig – a kerttel – kitágult a világ. Ám hátránya, hogy – újabb pici gyerekkel, egyedül ráadásul – nincsenek a közelben játszóterek. Hiába lakunk Pesthez oly nagyon közel… A legközelebbi ide másfél kilométer. Hajrá, el szoktunk azért oda sétálni, bár a kedves anyuka (gyors- és babakocsi vezető :p) nem rajong a nagy távolságért mindig.

Két jó indok van a sétára: ha kutyád vagy gyermeked van (már ha egyedül vagy, mint én – Megfigyeltétek már, hogy ritkán látni egyedül bóklászó embert? Hmmmm.).

Ha valaki depressziós, akkor sétára fel! Saját tapasztalatom sötét hangulat ellen. Szél fúj vagy esik vagy csak pocsék az idő? Sétálni! Annyira szeretem hogy a pici gyerekek mindenre rácsodálkoznak. Megállnak, a lélegzet visszafojtva, kiabálva: “Anyaaaaaaaaa!” Te odarohansz, hogy biztosan valami fantasztikus dolgot fogsz látni, és egy követ mutat. Vagy egy levelet. Vagy egy érdekes fadarabot. Rajtuk látod, az élet különleges. A szó legnemesebb értelmében. Első fiam születése után érzékeltem, mennyire “megrögzött felnőtt” is vált belőlem, mikor az első sikongatásokat hallottam egy szép falevél láttán…. Igyekeztem “visszagyerekülni”, még mindig gyűjtöm a vadgesztenyét, és egy szép falevél, nos…. aaaaaaaaaaaahhhh. :-)))

Nagy dicséretet kaptam a középsőtől nem régiben, valami ilyesmit mondott: “Anya! Téged azért szeretnek a gyerekek, mert komolyan veszed őket, nem kis hülyének.” Ez tetszett! Tényleg nem nézem le őket. Ha néha mégis ingerem lenne és előjön a házisárkány-énem- hmmmmm, igyekszem visszatenni a fogasra a házisárkány-jelmezt… 🙂

Mennem kell, a kerti gumimedencében átmelegedett a víz és hív az anyai kötelesség… 🙂

Éjjel van, a hőség végre enyhül. Kicsit magam lehetek magammal. Oly ritka alkalom ez, hogy inkább ébren maradok, sokáig, csak legyen egy kis privát magányom, szigorúan személyre szabottan. 🙂

Fordítással és meditációval vagyok lemaradva: nem szeretek loholni magam után. Nem is értem azokat az embereket, akik unatkoznak, bármikor is. Hogy lehet az?? A házról nem is beszélve; gyerekkoromban azt hittem, hogy magától van mindig rend otthon – anyum teljes lazasággal, minden erőlködés nélkül tartott rendet, amiben néha mi is részt vettünk, de ma már látom, hogy hagyott minket gyereknek lenni – nem kellett beleszakadnunk a házimunkába.. Aztán mikor megkezdtem önálló felnőtt életemet, rájöttem, hogy a rend olyan feneséges dolog, amely fenntartandó – sok-sok rámolással. Valamikor sikerül, néha meg futok utána 😛 Igaz nyugalmat az hoz számomra, ha a teljesen rendbetett ház kertjébe kiülhetek kávézni és olvasni. Mikor is volt az utoljára? Aaaaaaaaah, az ősidőkben (gy.k. a dinoszauruszok idejében ;).

Mindenesetre amíg a legkisebb még ily csöpp, várat magára a rendszeres nagytakarítás, örülök, hogy a felszínt fenntartom és inkább vele törődöm sokat. Arra most nagyobb szükség van.

Önzésnek hallatszik tán egy háromgyermekes anyától, hogy mindig azt gondoltam, könnyebb lenne készben kapni gyerekünket kb. 2 évesen. 🙂 Addigra már elég jól kommunikál, kifejezi igényeit, nem kell morfondíroznom azon, hogy esetleges sírása pontosan mit takar, szomjas, éhes, fáradt, játszani szeretne, elege van-e anya-rabszolgájából, stb., stb. Félre ne értsen senki, imádom a csöppeket!! Szenvedélyesen, minden rezdülésükre reagálok, megpróbálva kitalálni gondolataikat is. Talán ez is hozzájárult, hogy mindhárom gyerekem rendkívül kiegyensúlyozott ember. A legkisebb is- maradjon ez így nagy korára is, kívánom!

Igen, az első két év elég húzós. Ha minden leendő anya tudná, mit vállal, tudná, hogy az átaludt éjszakáknak jó időre vége (tisztelet a kivételnek), hogy egy ideig búcsút mondhat csini ruháinak és trendi sminkjének/hajának (már akinek volt olyan :P), valamint tisztában lenne azzal, hogy gyereksirásból egy perc is egy évnek tűnik- nos, azt hiszem, sokan kicsit várnának a gyerekszüléssel.

Bár az is igaz, hogy mikor két kis kar kinyúl a rácson, néhány hónaposan, és simogatás közben azt mondja: “Cici, szeeeeee.” (anya, szeretlek), akkor az ember lányát olyan eufória fogja el, hogy tudja, mindez megéri. Nekem a középső beszélt nagyon hamar- és azóta is naponta mondja, imád. Jah igen, hölgyek. Feltétlen rajongás szükségeltetik? Nosza, szülni! Puszik és szerelmes pillantások minden nap? Szülni! Istennővé válni, még akkor is, mikor kócosan, álmosan előtámolyogtok a napkezdésre, hogy kisfiatok megjegyezze: “Milyen csinosan is áll ez a kis pöttyös hálóing rajtad, anya!” (3 évesen…). Nosza, szülni! Persze, csak akinek kedve van…. Akinek nincs, megértem. Mindkét oldalt! Komolyan… Oly sok szép dolog van a világon, mely kiteljesít….

És ha nem szültök, van idő meditációra és olvasni…. Ez sem utolsó szempont. 😉

Cathrinának: Köszönöm, most legalább tudom, valaki olvassa is a blogomat. 🙂

Vezettem a nagyobb fiúkról is naplót, ami néhány éves korukban elhalt… Ám csodajó visszaolvasni utólag. Hat évesen is még oly pici egy gyerek – soha nem késő elkezdened. 😉

Ám én úgy vélem, hogy minél nagyobbak a skacok, annál kisebb velük a gond. Óh, nehogy azt hidd, azért, mert elhanyagolom őket – Ms Lelkiismeretes “Hogyan lehetnék még jobb” anyukáról van itt szó, aki rendszeresen morfondírozik, mit tehetne még jobban. 🙂 Hanem imádom a szellemi emelkedésüket, hogy egyre többet és jobban lehet velük beszélgetni! Alig várom, hogy a kicsi is folyékonyan beszéljen. Illetve azt teszi, csak egyelőre szuper halandzsa-nyelven. Nem vagyok elég jó hozzá, hogy megértsem. 😉

 Sistereg az aszfalt a lábam alatt, ki sem mozdulunk a házból, míg lejjebb nem ereszkedik a nap az égbolton. Rossz így, emlékszem gyerekkorom nyaraira, nem voltak ennyire forróak, az uv-sugárzás miatt pedig nem aggódtunk- még ha létezett is….

Pici a tegnapi napon elindult!!! Kint voltunk a kertben, én teregettem, ő meg elaraszolt – a ház falába kapaszkodva – a locsolócsőig. Észre sem vette, hogy az utolsó lépéseket már önállóan tette meg. Tehát 16 hónaposan jár – nem siette el, bár szerintem mindegy, mikor…

Megjöttek nagyfiaim is, végre megint “sokan” vagyunk. 🙂 Jó így, ideálom a nagy család. Hogy ez mégis így sikerült- sok minden kellett hozzá. Néha kicsit szomorkodom a nagy család eltűnése miatt (apukájuknak új, némileg fiatalabb felesége lett ;), de inkább annak örülök, ami még megvan- kapcsolatunk jó, hiszen tetszik vagy sem, szüleik mi vagyunk, és azok is maradunk…. Az én családom pedig hatalmas, igazi nagy család, sok testvér és unokatestvér.

Leteszem a “tollat”, mert egy kis hét fogú krapek halandzsázva próbálja szétszedni a gépemet épp.

Hűvös levegőt kívánok mindenkinek (kivéve ha valaki épp forróságot akar).

Kertemben a csillagok látványában gyönyörködtem az előbb. Minden csendes, koromsötét, a Duna illatát érzem és mélységes nyugalom árad el bennem. Elégedett vagyok, boldog.

A legkisebb már az ágyában szuszog, órák óta – kijátszotta magát és hatalmasat csavarogtunk. A nagyok csak holnap érkeznek az apjuktól – egyedül vagyok/vagyunk. Egyedül és mégsem magányosan. Közhely, de egy valamire vágytam mindig: hogy egyedül lehessek. Ez mostanában keveset adatik egy közel másfél éves apróság mellett, de nem panaszkodom. Az éjszakáim az enyémek.

Nehezen vettem rá magam a blog-írásra, pedig milyen jó lenne kitartani ebben és utólag visszaolvasni, mi történt kis családom életében. Egyedül nevelek. Milyen így? Nyugalmas. A teljes család örömét nem pótolja semmi, de annak kell örülni, amink van: nyugalmunk, egészségünk, boldogságunk. A dalai láma mondta, hogy az elméje nyugalmát semmiért nem adná. Mélységesen megértem… Igaz, néha ülve alszom el a fáradtságtól, de legalább szépek az álmaim. 🙂

—-

A pici most tanul beszélni- 16 hónapos, egyre több szót mond. Szeme, szája állandóan mosolyog, nem tudunk úgy sétálni menni, hogy ne vennék körbe az utcán rajongók. 🙂 Igazi fiúgyerek, az autók látványa elbűvöli.

Tegnap megláttunk egy pici, piros, autós gyerekszéket a boltban. Rámnézett, reménykedve, hogy beleülhet. Levettem egyet a toronyról és boldogan belemászott. Kényelmesen elhelyezkedett és közölte: “tetszik”. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy két hatalmas gyönyörű, világoskék szem meredt rám, teljes bizalommal, azzal az ősbizalommal, melybe bele volt írva, hogy “anya majd mindent megold”, nem volt sok választásom. Vittük a széket. 🙂 Igen ám, de nem nagyon akaródzott belőle kiszállni (egy nyugis, Buddha-szerű gyereket kéretik itt elgondolni, aki csak nagy ritkán, ha nagyon álmos, ereszt meg visítást, nem hisztis, egyáltalán) – a pici megmakacsolta magát. Látszott, hogy itt csak egy megoldás van. Anya gyereket székkel együtt felkap, fél kezében székben ülő gyerkőce, másik kezével a babakocsit tolja és a pénztár felé araszol. Pénztár előtt szék gyerekestől lerak, a kicsi arcán üdvözült mosollyal tűri, hogy anyja néhány centinként arrébb, előrébb tologálja. Sikongat és integet a többi sorban állónak, mindenki visszanevet rá.

Hogy miért érzékenyült el az anya, jelesen tenmagam? Mert a legkisebb első mondata volt ez az első, frissen megtanult szó: “Tetszik.”

Tudom én, tudom, hogy nem kaphat meg mindent – de komolyan eszembe jut néha, hogy ő is felnőttnek képzeli magát, csak még oly piciny testben él… És néha a szülő kénye-kedve szab határt egy-egy kérésnek (és a pénztárcája, természetesen). Olyan jó adni – főleg, ha otthon kiderül, hogy a frissen megvásárolt mütyür szék járókeretként szolgál a csöpp számára (még nem tud önállóan járni, ezt viszont tolta maga előtt és így kinyílt a világ :).

“Tetszik.” Tetszik nekem ez a világ. A jobbik felét igyekszem látni, bármi is történik. Jönnek haza a nagyfiúk is, ujjé. Nagycsalád leszünk megint. 😉