Nem, a címben nem házikedvencekről van szó, hanem a barátaimról – legalábbis a legkisebb így hívja őket. Mindenkinek van saját neve, mely hasonlít az eredetihez – ahogy ki tudja ejteni a hangzókat – vagy ahogy éppen hajlandó. 😉
Tehát Rita, Magdi és a férje, Dömi itt voltak nálam – csodálatos, ha ennyi kedves ember egyszerrre jelenik meg – ritka pillanatok mostanában – hiába vagyok én itthon, ha kedves barátaim dolgoznak és nem túl gyakran adatik idő találkozásra. Bár nem panaszkodhatom, az igaz.
Észrevettem, hogy a legcsöppebb annál oldottabb, minél több ember van egyszerre jelen nálunk – nem szólongat percenként, hol vagyok, fél órákra is hajlandó nem észrevételezni engem. Nagyon jó! Néha emésztem magam, hogy fog leválni rólam majd ha dolgozom – óh, bárcsak minden a legjobban történne!!! Csak nekik legyen jó, azt kívánom. És akkor már nekem is jó. :))
Rendszeresen lemegyünk a Duna partjára – több csodás hely is van a közelben, két utcányira. A pici mondogatja, hogy “Duna, Duna, Duna” – kegyes kedvében hozzáteszi a “menjünk” szót is -, ami azt jelenti, nincs mese, menni kell! Holt Duna-ág található a közvetlen közelünkben, egy évben többször is hol túl magas, hol alig van víz. Most is vagy a duzzadt folyóban gyönyörködtünk, vagy beleálltunk a félig kiszáradt mederbe – csodás élmény, meditatív, ahogy ott áll az ember a nagy víztömeg helyén… Hány száz éve is itt álltak ezek a csodás fák, folyt a folyó – nyugodt hely, csendes, teljesen magányos – úgy érzem, mintha egyedül lennénk az Univerzumban! Igen, picikém sem sikongat vagy rohangászik kavicsokat keresve, hanem mélán nézeget, néha kitágult pupillával ücsörgél vagy guggol egy helyben, mintha ő is meditatív állapotba kerülne e gyönyörű tájtól.
Édes nagyobb fiaim egyre csak nőnek. Pont az öccsükön látom, ő is mily gyorsan nő, így még próbálom megőrizni lelkemben a nagyobbak egy-egy gyermeki megnyilvánulását, szólását – hisz a nagy már kis-férfi lassan. Sőt, nem is oly kicsi, egyre közelíti a 190 centit… Görögös arcél, nagy kék szemek, enyhén hullámos szőke haj – és ami a fontos, okos, szelíd tekintet – azt hiszem, bárkit levesz a lábáról! Vagy ha mégsem, mond egy viccet (van neki több tucat a tarsolyában ;).
A középső – róla nem áradozom, szintén nem egy csúnya kölök – és eszes a zsivány, bizony! Úúúúúúúúúúúh, egyre többször fordul elő, hogy olyanokat kérdez a világról, lélekről-szellemről-életről, hogy fel kell kössem a nadrágomat, ha méltón akarok válaszolni. 🙂
Ma kirándultunk egy nagyot. Nem a klasszikus – menjünk a Börzsönybe túra -, hanem némi shopping, ami nálunk kirándulás és élményszámba megy, oly ritkán tesszük. Pláza-undorom és bolt-kiütésem van, így a közeli Pennnnyyyy-n és néhány helyi kisbolton kívül nem nagyon látunk áruházat- de ezt egybehangzó közvélemény-kutatásom szerint nem is bánják a fiúk. 😉 Ám most a Kikába készültünk. Jó kis esőben, délelőtt.
Vonatra szálltunk – egy csoda, piros, alacsony padlós, légkondis, tiszta, nagy légterű jármű volt az, kérem (még sosem láttuk ezen a gödi vonalon), tényleg élmény volt rajta utazni! Aki csak hétközben jár az itt-ott koszos régi vicinálison, nosza, próbálja ki, ha mást nem, karácsonyi shopping gyanánt – parkolás és dugó garantáltan kilőve. 😉 Megkérdeztem a kalauzt, mostantól és csak hétvégén járnak ilyen pazar járgányok – el is határoztuk, hogy vasárnaponként ezentúl élményfürdőket rendezünk – no nem, plázákra, hanem múzeumok és néhány nevezetes hely megnézésére gondoltam. 🙂
Kis híján engedtem a kísértésnek és majdnem az IKE..ba mentünk, de aztán megérzéseimre hagyatkoztam, így átszállás nélkül, a vonatállomástól pusztán 10 percet gyalogolva (Rákosrendezőtől) már ott is voltunk az áruházban.
Kellemes meglepetés ért – alig volt ember, a belső tér tagolt és átlátható, amit kerestünk, találtunk és még jó néhány dolog került fel kívánságlistánkra – kellemesen csalódtam! Nem voltam itt vagy 3-4 éve. De érdekes módon nem lettem hullafáradt mire végeztünk- sok nagy tér ezt a hatást váltja ki belőlem – most nem álltam a teljes lemerülés szélén.
Nem én főztem, hanem a helyi étteremben ettünk valamit, tudtam szoptatni is egy baba-mama szobában, ujjé. Igaz, a csöpp nem volt hajlandó aludni, csak itthon, jó néhány órával később, mint szokott, de mindent összevetve, jól éreztük magunkat – sétáltunk is, együtt is voltunk, nagyokat nevettünk és beszélgettünk és veszekedtünk, mint mindig – jó volt! :))
—
Még néhány szó a csöppről, mint mindig: már nem ül bele az etetőszékébe, ha megpróbálom beletenni, neheztelve néz és közli, hogy neeeeeeeeem! A padra ül, mint a nagyok, mégha a konok kis kobakja alig látszik is ki az asztal mögül. (Nem hajlandó ráülni a meditáló zsámolyomra – ez egy tizen-centi magas tönkölypárna – úgy kilátna a csibész. Nem, nem és nem! Csak úgy mint a tesók!) Mit bánom én, ha az étkeket félig az asztal alatt fogyasztja el – jól érzi magát és megtanul alkalmazkodni evési szokásainkhoz, ez a lényeg!
Már mogyorót is eszik – igaz, csak néha-néha. Ha meglátja a szekrényben, felkiált, hogy kér. Úgy lehet vele, mint én – néha rohamszerűen kívánom. Hiába, szükségem van az olajos magvakra, mint vegának. A picurnál pedig nagyon vigyázok, nem tömheti magába és jól megrágatom vele. Vendégségben kapott először (én még korainak tartottam), és mire észrevettem, vígan ropogtatta! 😉
—
Szombaton vendégeink voltak, nagy örömünkre. A nagyok még apjuknál voltak, a kicsi és én voltunk a házigazdák. A csöpp őszinte örömmel vetette magát Tita (Rita), Manyi (Magdi) és Döni (Dömi) karjaiba. Szinte lubickolt attól, hogy ennyi embert lát – és olyanokat, akiket szeret. :)) A szeretet nála a másik nevének állandó ismételgetésében is megnyilvánul, úgyhogy egyfolytában hallottuk a “Titaaa!! Deje, deje!!!” És a “Dönikeeeeeeeeee, Dönikeeeeeeee” szavakat. Annyi érzelemmel ejti ki pusztán egy ember nevét, hogy már attól bárki leolvad az aszfaltról.
És tegnap este megint megjöttek a nagyok. Így ma élménynapolhattunk. Hurrá. I luv ’em all. :DD
