Friss reggeli kávé

Oh, a kezdeti idők után – melyek köztudottan rózsaszínűek – előbukkan igazi valónk. És a másiké is…

Nekem szerencsém volt (nem, pasi NEM olvassa a blogomat 😉 – olyan a fiú, amilyennek mutatta magát – csak rajtam volt pink napszemüveg. :PPP

Micsoda felháborító dolog, kérem! Még hogy egy jó (kis) társ által szembesülünk magunkkal? A másik tükröt tart elénk, melyre bár szívesen hisszük, hogy torz, de szerető pár esetén csak egyszerűen éles felületről beszélhetünk.

Mily fájdalmas, ha évekig (évtizedekig) dugdosott kis jellemhibáink (melyek oly édesnek tűntek és senki nem háborgott ellenük) egyszer csak ellenünk törnek. Lehet, hogy bennünk (is) van a hiba? Lehet, hogy egy dolognak sok oldala van? Lehet, hogy nem a másik (aki éppen mérgesen/szomorúan/duzzogva/tök csendben/  néz/nem néz/bámul maga elé) a hibás, hanem esetleg tenmagunk is??? Úh, de fájdalmas!!! Kedves, szeretett egóm, hát veszendőbe mész? Jobb emberré válok magam is? Hiszen fontos dolgaim mérlegre kerültek, s a napvilágon már látszanak a kisebb-nagyobb piszokfoltok? Hmmmm….

A másikét látni egyszerű. Könnyű. Ki az, ki nem tudna vagy 3-4-5 “rossz” tulajdonságot elmondani élete párjáról? Nos? Na ugye….

Persze, persze, lehet, hogy túlzásba esem néha – a szélnek nem lehet pofont adni, kedves Hölgyeim. Ez alapján bármit elviseljek? Tűrjek? Nyeljek? Piha.

Ki mondta, hogy tűrni kell? Viszont ki mondta, hogy egy adott – nem szeretem – szituációra újra és újra azonos dacreakcióval/dühvel/sírással kell válaszolni? Mi történik, ha kitörünk önnön kalitkánkból (hiszen az összes női ős érzékeny és sírós volt pl. – amitől párjaik a plafonra másztak…) és legközelebb nem záporesővel válaszolunk egy érzékeny helyzetre? Hanem mondjuk… visszakérdezünk (NEM dühvel vagy cinizmussal!!!). Nem mérgesen. Nyugodtan. Hogy TÉNYLEG megértsük a másik mozgatórugóit. Csodák történhetnek…meg lehet próbálni…

Feltételezni a JÓT mindenkiről. MINDENKIRŐL. Teljesen ingyen van és bőségesen megtérül. Én, a gagyi optimista is tanulom ezt….miért van az, hogy pont saját páromnál nem sikerül mindig? Tanulok… Nem is a cél számít, hanem az út maga.

Nem kibeszélni minden problémát – a férfiak NEM NŐK és nem is lehet, csak újabb sebeket szaggatunk fel. Hanem… megérteni. Elfogadni. Legalább megpróbálni elfogadni – a sebeket száradni hagyni, nevetni és optimistán nézni a holnapba…

Tudom, miről beszélek. Évekig voltam egyedül. Három gyermekkel – a legkisebbel születésétől. Most már nem vagyok. Méltó társat találtam. Szelídülünk. Mindketten. Két erős ember. Egymással.

Bárkinek sikerülhet. Nem továbbmenni, nehéz problémáknál sem. Nem is megoldani – hanem… szeretettel útjára engedni a gondot.

Elmondani – kedvesen! – ha valami bánt és nem tetszik, oszt’ ennyi. A többi már nem a mi dolgunk. Bízol a másikban? Nevess, hisz a te részed már megtetted. Előre menni és nem visszanézni (tudod, Lót felesége mitől lett sóbálvány…).

Kacagj! Merj szeretni. Szép napot – és éjt – mindenkinek.

Márciusban írtam utoljára… lassan május vége van.

Megszoktuk
Vácot. Megszerettük. Minden zöld, burjánzó, virágos, illatos, a
Duna-parti sétány, melytől néhány percnyire lakunk csak, pedig elbűvöli
az embert – balatoni nyaralás-érzetem van tőle. 🙂

Még a nappali
fénytől meleg kövekre ültünk le minap a hűvösödő estében. Néztük a
naplementét a folyó partján. Aztán fűnyíróztunk (Igen, miért ne lehetne
Vácott fűnyírózni a sétányon? Ugyan kis, műanyag jószág, de a Picit ez
nem nagyon zavarja. 🙂 A hangja viszont halálos!! Kerreg, berreg,
zirreg-zörrög. Oh, pompás gyermekélet.

A Csöpp dumagép! Hatalmas.
Van, hogy este megkérdezem tőle – ha beszél, vacsora helyett, hogy
“Élvezed a hangodat?”. A válasz igen…. (Kire ütött ez a gyerek??)
————-

Fenti
sorokat másfél hete írtam, piszkozatban… jó kis blog ez, bejegyzés
nélkül… Hétvége van, a perzselő hőség ellen úgy védekezünk, hogy korán
reggel lemegyünk sétálni, bevásárolni.

A sétálás a könnyebbik
része. Igaz, van nálam homokozócucc és egy dög nehéz markológép (Mi?
Hogy nem normális hatalmas csodamasinákkal a kézben róni a váci
sétányokat? Ki mondta? 😛 Emellett még van nálam itóka (fél liter nekem,
fél liter neki), nedves törlőkendő, papírzsebkendő, mindenféle kütyü –
hol plüss patkányt sétáltatunk, hol Waldorf babát, hol három keréken
gázolja el a gyanútlan felnőtt-térdeket vad motorosom – ki ígérte
születésünk előtt, hogy könnyű lesz?)

A homokozóban néhány perc
leforgása alatt körénk gyűlnek a gyerekek (nem vicc, azt hiszem,
kiszagolják, hogy emberségesen bánok velük – no meg a gyerkőc is…) –
és már benne is vagyok egy hatalmas játékban. Miért van, miért, hogy más
anyák képesek újságot olvasni vagy trécselni, messze a padokon, s nem a
homokozó 5 centis szélén egyensúlyoznak khmmm… csöpp hátsójukkal?
Mint tenmagam például.

Mindegy. Bevallom, piszkosul élvezem. A
Kicsi is. :)) Még nem ovis – ősszel kezdi – és így jó társaságban
hancúrozhat. Tudom, nem sokáig lesz már ilyen arany életünk – én
dolgozom, ő ősztől Waldorfos – hát belecsapunk a napok közepibe és
utolsó cseppig kiszippantjuk arany nedűjét a csodás májusnak.

Újabb év telt el, legkisebb fiam betöltötte harmadik életévét. Rengeteg változás történt a második és ez utóbbi születésnap között, még felsorolni is sok.

Elköltöztünk. Apát kapott, pontosabban olyas valakit, aki e szülő szerepét tölti be az életében. Legalábbis így nyilatkozik az aprónép, ha kérdezik. És – legnagyobb örömünkre – a vér szerinti papa is jelentkezett, lelkesen, szép délelőttöt töltöttünk együtt, közösen. Kifejezte szándékát a közeljövőbeni további találkozásokra is – nos, majd meglátjuk. Nem kell szomorkodni semmiért, hanem annak örülni, ami történik. A Kicsi érzi, hogy szeretik őt. Sokan. Ki tudja, mi zajlik le csöpp lelkében, ám úgy látom, ha megszakad a szívem, az nem segít. Úgyis jó részt az én érzéseimet tükrözi vissza, hát legyen tiszta és derűs az a tükör.

Mindig bizakodtam, a szép jövő képét senki el nem vehette tőlem, még legsötétebb óráimon sem, egyedül nevelve három fiam. Tudtam, hogy végül helyükre kerülnek a dolgok. S aki csatlakozott hozzánk, minden szempontból méltó kis körünkhöz. Mi is hozzá. Tudom és hiszem, hogy a hasonlók vonzzák egymást. És találkoznak, ha itt az ideje. Tehát: kitartást kívánok mindenkinek! A felhők felett mindig süt a nap, kéretik emlékezni rá…

Kezdem megszokni Vácot, már nem sírdogálok az elvesztett gödi paradicsom miatt. Tudom, költözünk még házba – addig türelemmel kell lennem.

Mennem kell, a legkisebb követeli társaságomat (a gyermeki akaratról és annak jó befolyásolásáról talán majd később írok). Szép hétvégét mindenkinek!

Jó anyának tartottam magam (legalábbis “elég jó anyának”) eddig is. Most mégis javulok. Mindig van mit….

Hosszú évek után került vissza hozzám egy Gordon-könyvem, mely a gyermekek önfegyelmével foglalkozik és a szülői hatalommal való visszaélések fogalmát is tisztázza (ki gondolná, hogy ha “csúnyán nézünk” magzatunkra, is visszaélünk vele). Mármint szülői hatalmunkkal – ha manipulálni akarunk.

Nincs hiszti, kérem szépen. A dackorszak kellős közepén. Illetve ritka lenne, mint a fehér hó – ha gyermekem elkezdené magát rázni, nevetni szoktam, szívből, nem kigúnyolva, hanem rákérdezve, hogy “Ugye most fáradt vagy?”, esetleg “Mit szeretnél valójában? Elmondod sírás nélkül nekem?”. Az eredmény fantasztikus. Kerek, könnyes kis szemek merednek rám és a párbeszéd megindul. Illetve folytatódik, mert köztünk mindig is volt, jófajta, a legkisebbel.

Ezt nem Gordonnál tanultam, hanem ösztönből jön. Mindig is embernek, teljes jogú embernek tekintettem őket, ici-pici koruktól. Nem hoztam őket olyan döntéshelyzetbe, ami nem nekik való volt, csak számított a véleményük, oly dolgokban, melyek rájuk tartoztak. Miért ne? Csak mert fiatalok és alacsonyak? Hány ember förmedne oly rondán akár csak a beosztottjára, mint sok – egyébként gyerekimádó – szülő édes magzatára szokott? Miért is? Mert náluk elszakadhat a cérna? Hmmm. Ők a legfontosabbak!!

Rohannom kell. Mint általában. Boldogan élünk Vácott, csodás hely a belváros, imádjuk!!.
A legkisebb szeret itt élni, belakta a lakást és szobáját, sokat, elmélyülten játszik egyedül is, olvasunk, énekelünk, sétálunk közösen. Kerek a világ! Hálás vagyok. Mindenért.

Szép estét mindenkinek!

Üdv a jeges Vácról! Néhány hete  költöztünk (e hónap, december elején, ám száz évnek tűnik az azóta eltelt idő…), nos, szokom, szokogatom.

A fő tér és környéke oly gyönyörű, még most is, mikor alig süt a nap és kopaszak a faágak, hogy sétáimon el-elbámészkodom és gyönyörködöm, megállás nélkül. Aránylag épen maradt barokk kisvároska ez, néha úgy érzem, megállt az idő.

Holnap szilveszter. Másfél nap sem maradt az idei évből, ideje a számvetésnek tehát.

A Csöpp már nem is oly piciny (hah, négy éveseknek való ruhákat nő ki épp és még nincs három éves) – magas, fehéres szőke hajú, világító kék szemű, magát felnőttnek tituláló, gyönyörűen, választékosan beszélő úr(ficska) lett belőle. Imád az új helyen lakni, lubickol a lakás minden szegletében. Igen, 74 négyzetméteren már lehet…

Karácsonyra megkapta Berg Judit Hisztimeséit – nos, találó olvasmány a ackorszak kellős közepén. 🙂 Kedves Évánk, aki akkor vigyázott rá, mikor dolgoztam, azt mondja, egy tündér a kölök. Így van ez. Mindenkivel, kivéve néha szegény jó anyját… Ha párommal együtt vagyunk, igazi kisgyerek szerepében tomboló, máskor meg, külön vele vagy velem, olyan, mint egy édes, okos (néha azért csibész) aprónép.

Igen, van már neki olyan “saját” felnőtt férfija, aki apjaként törődik vele, akivel nagyokat csúszkálnak (bocs, driftelnek 🙂 szánkóval, vagy éppen építenek/szerelnek.

Annyira más a férfinép! Úh, igen, ezt egy negyven éves (még két hónap és 41!) nő mondja, három fiúgyerekkel, de még mindig rácsodálkozom! Én nem tudok olyan apásan birkózni, vadulni, agyoncsikizni, egyszóval a “hím” játékokat meghagyom az erősebb nemnek. 🙂

A Kicsi sokat “főz” velem a konyhában, saját kis tűzhelyén, mely egy felfordított fadoboz, amire eszes anyja gázplatnit rajzolt. Kedvence a vörös lencse, melynek sem szóródása, sem szem-mérete nem okoz ujjongó örömet nekem. Állandóan söprök… És olvasok, olvasok, olvasok neki óraszám, hallgatja ámulva. Van saját mesém is, fejből mese, egy tucat, ezeket szigorúan az esti félhomályban, lefekvéskor vetem be.

A két Nagy imád itt lakni (no meg a legnagyobb is szeret, úgy látom ;), a legidősebbnek saját szobája van, míg két kisebb fiam egy közös szobán osztozik. Idén már gimis legidősebb gyermekem, amit abból veszek észre, hogy későn ér haza. Szinte felnőtt már, oly hihetetlen nézni, hogy 15 és fél éve még aprócska újszülött volt – most nyakkendős, inges, mindig élére vasalt, stílusos, rendkívül szellemes fiatalember áll velem szemben. Ennyi idős lennék?? Huh. Most kezdett el zongorázni, soha nem késő alapon. Rövidesen lesz zongoránk is. Remélem, a szomszédaink is szeretni fogják. 🙂

A Középső egy tündér, aki még pici ugyan, de csak termetre az. Minden héten süt, csodás sütikölteményeket, tehetséges cukrász. Mi meg igyekszünk nem hízni…. Versenyekre is jár, teniszező lévén. Rövidesen felkeresem a váci egyesületet, remélem lesz jó edző és hozzá kellő anyagi fedezet ezen költséges sportra…

Végezetül emberről és rólam: már nem vagyok oly rózsaszín, hisz lassan fél éve együtt vagyunk, túléltük egy költözés minden nehézségét, egymás természetének árnyoldalait is (Nekem árnyoldal? Piha!), és még mindig élünk és szeretjük egymást. Nem mindig könnyű. Hogy én ne lamentáljak hullafáradtan ő meg ne legyen néha oly csökönyös, mint szokott volt és találkozzunk félúton… Mindig van megoldás. Figyelni a másikra. Szeretettel. És elfogadással… És megtanulni a másik nyelvét. Nem elnyomni a saját egyéniségünket, de a másikét sem!! Mindenki csak saját kedvére változhat. A társam nem gyúrhatom át, de mi haszna is lenne?? Erős, tüzes, mégis szelíd és szenvedélyes párom van. Sok dolog egy emberben. Bár én sem vagyok piskóta… Boldog vagyok. A csodaszép karácsonyfánk alatt írok, idehallatszik a tér zenéje.

Boldog új évet mindenkinek!

Megint
hóóóó! Csodás tujáink roskadoznak a fehér puhaság alatt. Megint nem
kötöttem fel az ágaikat….lesöpröm róluk a terhet, igaz, már csak
néhány napig – utána váci lakos leszek…

Ó,
most jöttem rá, itthagyom kis házunkat! Ajj! Nem könnyű, ezt egyáltalán
nem állíthatom. Egy csodás, borostyános, csendes kert mélyén,
Dunapart-illattal, madárfüttyel (legalábbis a meleg évszakban), szinte
hallani lehet itt a tündérek lépteit!

A
lány, aki talán házunkat kiveszi, meg is kérdezte tőlem: “Képes vagy a
házad itthagyni? Lakásba menni helyette??” – rögtön rávágtam, biztos ő
is házban nőtt fel, tehát el sem tudja képzelni a lakást. A válasz igen
volt…

Félre
nosztalgia, csak csodás váci életünkre kell most koncentrálnom. Kis
lakunk pedig nem vész el, mert kedves pár (kedves kutyával) lakja
rövidesen, tehát megmarad nekünk…

Advent
első vasárnapja van. Megint Ádvent, de mennyiben más ez, mint a hét
évvel ezelőtti!! Akkor költözött el tőlünk két nagyobb gyermekem
édesapja – szomorúság lengte be a csodás ünnepet – amit a közelgő
karácsony varázsa hatékonyan gyógyított. Hisz senki/semmi nem vész el,
ami a mienk! Visszatér hozzánk. 😉 Kicsikéim (khmmm, a Nagy már 190
centi magas, ajvé!) édesatyja is rengeteget látta-látja gyermekeit,
kapcsolatunk igen jó.

És
most, hogy újabb család fonódik közénk – páromé – is újabb
szeretet-körök indulnak. Cseppet sem bánom. Mit ér az élet, ha nincs kit
szeretnünk? Oly sok mindenkinek van szüksége jó szóra, érintésre. És
itt nem csak a szerelmesekre – és kisgyermekeinkre – gondoltam.
Amerikai barátnőm úgy lett jó barátommá, hogy amikor egy cégnél, egy
osztályon dolgoztunk, megfigyeltem, hogy nap végére mindig vörös a
szeme. Azt hittem, a monitor. Nagy nehezen – mert erősen fegyelmezett
leányzóról van szó – rájöttem, hogy a sírás határán állt. Egyedül, egy
hülye cégnél, tök idegenek között, ahol csak én beszéltem angolul és a
többiek hozzá sem szóltak…nos, nem irigyeltem. Attól fogva napközben
többször felálltam, átöleltem és megpusziltam (az amerikai nem éppen
puszilkodós fajta!!), és azt mondtam, ez terápia. :-)) Valamint sokat
túlóráztam, hogy napközben enyhítsem a magányát és beszélgettem vele-
alig volt munkája.

Később
bevallotta, hogy kiugrott volna az ablakon, ha nem vagyok. És azóta is
barátok vagyunk- sok-sok éve. Már jártam náluk Oregonban. És az anyukája
is nagyon jó barátom lett.

—

Vissza
a családhoz. Érdekes karácsony lesz ez. Szenteste együtt, az biztos, de
hogy azután melyik gyerekünk kinél és hogy és mennyiben együtt – majd
kialakul. Ez az átmenet karácsonya, Emberem szerint. Imádok nagy
családban élni!!

Nem
gondoltam volna, hogy újabb nagy családot alapíthatunk, amely vegyes,
hiszen innen is-onnan is vannak gyerekek, de hogy csodás, azt
bizonyíthatom! Estére sokszor hullafáradt vagyok, és alig várom, hogy
két szót beszélhessünk kettesben. De semmiért nem adnám az egészet! Jó
így….  

Adventi
koszorút kötöttem. Egyet itthonra, egyet a szüleimnek. Egyelőre ennyit.
Sokszor 4-5 koszorút is meg kell kötnöm – szeretem! És ezt az ünnepet
is. Szépséges a karácsonyi várakozás. Ahogy fogy a kinti fény, úgy nő a
belső. Kuckózunk idebent. Csodás december. 😉

Alig jutok géphez – rohanás, rohanás, rohanás. (Apropó, minapában
lekéstük a munkába menő vonatot – kicsit elszámítottam magam – potom 40
percet vártunk az újra. Mi a MÁV-nak a pontosság?? És miért kellene itt
lenni időben? Wah.)

Költözünk Vácra. Lelkileg megtörtént eme fehérszemély rászánása. És a
családé is. Az jermekek lelkesek – felettébb lelkesek. :)) A Nagynak
lesz külön szobája (és igen, nagymamától “átjön” oda a zongora is –
minimum négy férfiember megfeszített cipekedésével…), és ez már
önmagában boldogság. Hogy nem járnak majd át a mi szobánkon a
pernahajder kölkök?? (Bocs, fijjúk..) Csodás lesz. 😀 Lesz elég tér és
hely? No, nem bánom. 😉

Házunkat kiadjuk – aki Gödön szeretne lakni, csodás, csendes
környezetben, 3 percnyire a buszmegállótól, 5 percnyire a vasúttól, 2
percnyire a Dunától – ragadjon billentyűzetet és írjon nekem! Ez a ház
maga a nyugalom és csend. Csodás környezetben, mégis a belvárosban
(wahahah, már amennyiben lehet belvárosról beszélni Göd alvóvároska
esetében). Kimondottan barátságos áron adjuk ki – a lényeg, hogy ne
álljon egyedül a kicsi ház, és legyen benne fűtés télen is, aminek a
rezsijét nem mi kéne álljuk. Ennyi. 😉

Hoh. Néhány percnyi nyugalmam véget ért – a Kicsi ily későn ébredt
fel (már kora este van, ejnye anyuka, mégis mikor fektette le a
zsiványt??), a Nagy meg csak most esett haza zongoraóráról. A családi
hagyományt folytatja – Jerry Lee Lewis szintjén szeretne klimpírozni –
khmmm, van még mit tanulnia. :DDD

A Kicsi már nem is oly csöpp. Erős akaratú, okos, jó természetű
tündérgyermek ő, csak ne lenne olyan bitang akaratos. Tiszta apja. Már
arra az emberre gondolok, akit tegnap először hívott apukának – spontán,
magától. Csak lestünk csendben, ezt hallván. Igen, igen. Tudja, ő is
tudja (még ha csak két és fél éves is), hogy neki apából is kettő
jutott. Egy vér szerinti, egy szív szerinti. Ennyi. Mindkettőt lehet
szeretni. Ám – hál’ Istennek – az utóbbit látni és hallani is lehet
naponta, míg az első eltűnt. Ki tudja, mi lakozik egy kisgyermek
szívében? Még ha ily csöpp is? Mit gondolhat, látván, hogy a többi
gyereknek van apukája? És az övé sehol?

Mily csodás a Gondviselés. Az univerzális szeretet. Oly életkorában
jött az életünkbe új szerettünk, hogy a Csöpp már maga sem fog emlékezni
a második apukája előtti időkre. Nagy a szerelem köztük. És ez így van
helyén. Minden kisgyermek érdemel legalább két, őt szerető szülőt.
Megnyugodott rebbenő lelkem az elmúlt hónapok történései mián. Boldog
vagyok. Boldogok vagyunk.

(A Legkisebb itt vonyítozgat lábaimnál – immár az ölemben – mindig
van valami kívánsága – lehetőleg MOST. Remélem, kőkemény akaratát majd
jóra is használja zsivány k kis kölköm élete folyamán. Nem csak arra,
hogy anyát nyúzza…)

Mennem kell…

Szép napot mindenkinek (huh, ma megfagytunk, igaz? Téli idő az eddig tavaszi november után…).

Október megint. Csodás napot töltöttünk együtt – bár még nincs vége – a Középső, a Kicsi meg a zanyjuk. A Legnagyobb osztálykiránduláson van (hmmm- osztálytanítójuk megtiltotta a mobil használatát – azt nem értem, mi baj lenne, ha néha hazacsörögne, hogy élek, jól vagyok?? A Nagyban meglenne az igény… :P), Emberem pedig gyermekeivel, mint minden vasárnap.

Oly csend volt! Nyugalom! Béke. Édes semmittevés. Főznöm nem kellett, volt tegnapról, rendet raknom nem kellett (rend volt :- )) – proaktív édesanya ;), így kedvünkre pihentünk itthon.

Sétáltunk is egyet a csodás őszi napfényben – babus általában motorral jön, amit gondosan leparkol a bolt előtt, mielőtt belép. Szépen köszön is, ha oly kedve van (kizárólag tegezve:), besöpri a dicséreteket, hogy mily szép és okos nagyfiú is ő (2 és fél éves, de négynek néz ki, gyönyörűen, választékosan beszél), majd továbbmegyünk.

A Csöppről jut eszembe; minap masinisztásat játszott, hárman voltunk itthon, mi, a két felnőtt és ő. “Kalaguzs vadok.” – magyarázta. “És masiniszta.” Megkérdeztük, melyik is valójában, kalauz vagy masiniszta? A válasznál elvágódtunk a nevetéstől. “Nem kalaguzs vadok. Hanem ember.” Hmmmm. Legalább komolyan veszi magát a manó. 😉

….

Lakhelyváltás közelg. És munkahely-váltás. Most, hogy a végét érzem, fáj a szívem csöpp kis házunkért. Egy kis ékszerdoboz (na jó, sok a javítanivaló rajta, de tény, hogy ritka bájos jelenség – gyönyörű környezetben, Göd legszebb helyén). Szerencsés lesz, aki megveszi…

Szétnéztünk Vácott. Újfent. Szokjuk az új helyet. Bár nem nehéz belezökkenni a csodás környezetbe, hiszen a kisváros legszebb részén lakunk majd – ha rászánom magam és odaköltözünk. (Most nézzük meg a lakást, ami szolgálati – tehát még nem láttuk, csak kívülről.) Ott a hajókikötő, néhány percre. A csodás Dunapart. A Fő tér, amint a házból kilépünk, gyönyörű házaival, kávézóival, szökőkutakkal, templomokkal.

Szellemi pezsgést érzek. Ám nincs meg légkörében az a stressz és szomorúság, ami Budapestében. Nem haza akarok beszélni, hisz Pestre is költözhettünk volna – nekem gyereknevelés – és élet – szempontjából élhetetlen (max. a külső kerületek).

———

Végezetül (lehet, hogy ez egy gasztroblog??) leírom, mit adtam ma a csodás, pikáns zöldbabfőzelék mellé: bundás kiflit. De nem tojással panírozva (vegák vagyunk), hanem palacsintatészta-szerű bundában. Kifli felkarikázva, ujjnyi vastagra, beleforgatva a lisztes-tejes bundába. Forrón kisütni, kiváló feltét. (Vacsorára, önmagában lekvárral is isteni!)

Ennyit mára. Megyek és élvezem a nap utolsó fénycsöppjeit. Szép délutánt mindenkinek! Békéset. Boldogat. Ki milyet szeretne…

Itt volt a szeptember és egyet sem írtam… utoljára tán annyit, hogy
kezdődik a suli (má’ nem nekem, hanem az jermekeknek). Nos,
elkezdődött…

Mindig is szerettem az őszelőt és vártam az
iskolakezdést. (Világéletemben lelkes iskolába járó voltam, de nem ez
számít, hanem az, amiért ilyen lettem – a sok jó tanár és a csodás
iskolák. Én mázlista.)

A Kedves mondta, hogy e hóban vannak az
arany napok – amikor különleges fény-árnyalatban süt a nap. Egy hete is
hasonlót fogtunk ki és összegyűjtve az utolsó fénymorzsákat még
sétáltunk egy nagyot Vácott.

….

Más. Elhatároztam,
hogy – míg emlékszem – felvések újabb néhány babaszót (nagyon fogynak
sajnos!), tehát íme: “Felpacskolom” = felkapcsolom.

“Ez mi ez?” – ezt nem magyarázom 😀

“Hó van?” – semmi köze a hideghez. :)))

“Azséj” – azért

Tele
vagyunk hasonlókkal, de bezzeg most nem jut több eszembe! Kivételes
alkalom, hogy írhatok – net-elvonásban részesítettem a családot, engem
is beleértve. Jóemberem és magam nem szenvedünk, élvezzük egymás
társaságát és rengeteg kisebb-nagyobb gyermekünket – a nagyobbak meg –
jobb híján – megint elkezdtek olvasni, olvasni, olvasni… Oh
lalalala….. (A tévét már sok-sok évvel ezelőtt kidobta a kegyetlen
anyjuk. ; ) 

….

Valószínűleg költözünk – csodás Gödünkről a
szintén hasonló Vácra – a központba… A legszebb részre, közel a
Dunapart. Imádom! Nagyobb helyre, átmenetileg. Míg meg nem épül a még
nagyobb, közös. A dolgok villámgyorsan történnek körülöttünk.

A
Legkisebb apát kapott (mit apát, APÁT), aki rajongva szereti. Ha ők
ketten együtt vannak, észre sem veszik, hogy engem észre sem vesznek.
Cseppet sem bánom!! Nem az számít, hogy én legyek az imádott, hanem a
szeretet maga. Az meg mindig jelen van… És nem hiszek a “vér
szavában”, hanem a lélek hangjában hiszek. Kedves barátnémnak írtam
elébb hogy akinek nincs oly nagy családja, mint nekünk – kettőnknek –
egyelőre – hét gyereke, mind fiú!! – az a barátaival tölti az idejét.
Mindkettő nagyon jó, már ha az összes félnek boldogságot okoz…

Ajjaj,
még mindig enyhe (enyhe??) cukormáz lengi be rószaszín soraimat, de én,
a gagyi optimista, miért ne lennék a szokásosnál is boldogabb, amikor
oly dolgok történnek velem, amiről mindig is álmodtam?

Mással
miért ne történhetne meg? Én sem vagyok különb, csak egy ember
vagyok…de el tudtam képzelni (ez fontos, hogy az ember megengedje
magának legalább képzeletben…és HIGGYEN BENNE), hogy lesz még teljes
családom, mégha a mai divatos szóval élve “mozaik-család” is vagyunk. A
lényeg, hogy társamnak és nekem is ugyanazok a tradicionális, már-már
avítt értékek a lényegesek. Lélekben és gondolkodásmódban sok a
hasonlóság. Nem hiszek abban, hogy a különbözőek vonzzák
egymást…hiszen ha mégis ilyen történik, akkor úgyis hasonulnak
ebben-abban – tanulnak egymástól… És ez így jó. 😉

Szép október-eleji délutánt mindenkinek!

Jó ideje alig jutok géphez. Cseppet sem bánom – életemben van elég érdekesség virtualitás nélkül is.

Egy Buddha-szobor áll az asztal sarkán – azén, melyen a monitor és a billentyűzet áll.

Mikor megkaptam – névnapomra – a lélegzetem is elállt a gyönyörűségtől. Egy csoda! (Akitől kaptam, nos, ő meg a másik csoda. Sőt: CSODA.) Közel oly magas mint legkisebb gyermekem – mármint a szobor –  (aki rendszeresen lekuncsizza innét, és ölelgeti, csókolgatja, befekteti az ágyba és betakargatja “Butát”, hogy ne fázzon. :- ))). Életem legszebb ajándéka ez, lelkemből való.

Életemben helyükre kerültek a dolgok. Mindig is törekedtem a harmóniára, de könnyű azt mondani, ám megvalósítani….az élet néha bealakít….

Oly szívesen írnék szépet és boldogságosat, ám ez csak szigorúan rám és Emberemre tartozik. Igen, emberemre akadtam – Istennek hála érte. 😉

—-

Próbálom elhinni, hogy mindez a szép és jó velem történik. Tudom, tudom, mindenki azt kapja, amit megérdemel…akkor én vagy nagyon jó voltam, vagy… kicsit jó és rendelkezem némi égi kredittel (hálás köszönet, skacok, igyekszem jól viselkedni ; ))).

Csodás lakhelyem – már nem a ház, bár az is szeretnivaló (igaz, csöpp és még egy ideig kiszolgál minket de már érik az új) ilyenkor teljes díszében pompázik. A közeli Dunapart elvarázsolt zöld burjánzása, a folyó csendes holtága itt, az utca végében és borostyánok, tuják, hársfák – gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű!!!

A lelkem is ily állapotban leledz. Igyekszem kiolvasztani a ráfagyott jeget – oly sokáig tartottam magam, egyedül. Minden gond az én vállamat nyomta. Állítom, hogy egy TÁRSsal, egy igazival nemcsak dupla erősek vagyunk ketten, hanem erőnk hatványozódik. Hiszen lelki-szellemi kapcsolódásra vágyódik minden lény. A szeretteivel. Nem mindenki szerelmes kapcsolatban, ki-ki ízlése szerint.

Egyedül születünk és egyedül is megyünk majd vissza. Ám a köztes időben kapcsolataink adják a boldogságot. Családunk, gyermekeink, barátaink. Igen, tudom, hogy ezek nélkül IS ajánlatos boldognak lenni – magunkban, magunkért. De sajnos kevés ember vonulhat el meditálni a világ szeme elől – még Buddhát is “visszakérték”, hogy tanítson… Jézus is így járt s sokan mások… Oh, hol vagyok ettől (hol a napi meditációm???). Napirendem borult, most alakítom az újat. Amelyben a spirituális élet ugyanúgy szerepet kap – csak a hajnali órákban…adassék erő a felébredéshez (és fent maradáshoz)…

Nagy fiaimon nem látom, hogy várnák az iskolát (pedig szeretnek oda járni és jól is tanulnak – már ha a jó tanuló fogalom ismert a Waldorfban…). Elillant ez a nyár, mely változásokat hozott, csodásat, szerelmetes társat – akit befogadott a család, méltón, hisz nagyon is érdemes rá – mindjárt itt a szeptember.

Imádom az őszt!! Egészen a heti esők megjelenéséig. Illetve az esőt is szeretem, nagyokat sétálunk Csöppemmel a helyi kis patakokban, csak a hosszasan borús eget nem kedvelem igazán.

Mi történt a Kicsivel? Már nem is oly kicsi, folyékonyan beszéli (néha halandzsázza) a magyar nyelvet, választékosan beszélve (“csodálatos”, “pocsék”, “nagyszerű”, “lenyűgöző” és egyéb furcsa, korához még nem illő szavakat is használva többek között). És végre van férfiember, aki szereti őt és törődik vele!! (Hajj, trónom meginog, látom én, ki lesz itt a kedvenc. ;)) Cseppet sem bánom.)

Csöppem traktorozik óraszám – mert van, aki húzza (szegény, elnyűtt, utánfutós gyerek-traktorunk most megreparálódott egy szorgos férfikéz által és a Kicsi már reggel beöltözik “traktoros ruhába”, várva, hogy a Legnagyobb (hmmm, nevezhetjük őt így is, bár inkább a legizmosabb elnevezés illene rá :)) hazajöjjön a munkából és induljunk traktorozni. )))

Huh. Van-é kohézió fenti műben? Wah. Ilyesmit ne nagyon várjatok. Rózsaszín állapotban leledzek. Azért igyekszem…. Szép napot mindenkinek!