Friss reggeli kávé

Legkisebb fiam sem kicsi már, erre ma jöttem rá. Tényleg iskolaérett… Lassan 6 és fél (na jó, majd csak szeptemberben…), és néha olyan érzésem van, hogy egy vénséges vén, bölcs öregember társaságában vagyok.

Iskolás lesz a Kicsi is, szeptembertől! A Fóti Szabad Waldorf, mi más… És az egyik legjobb tanító osztályába jár majd (azok közül, akik léteznek a rendszerben). Érdekes az élet. Szilárd meggyőződésem volt, hogy legkisebb fiam is, bátyjai nyomdokát követve, majd 7 éves kora után megy csak suliba. Hadd játsszon még. Eltökélt voltam, oly annyira, hogy kiderült, ő volt az egyetlen az oviból, akit nem küldött vón a zanyja suliba. (18 gyerek, rajta kívül, aki most a Waldi ovinkból sulis lesz…szokatlanul nagy létszám.)

Bár egy igazi Waldi-istennő ígérkezett tanárnak, én ültem babérjaimon, tudván, hogy jövőre is pompás tanár van kilátásban, olyas valaki, aki szeretett Középsőm imádott tanára volt (na, ez sziruposan hangzik, de így van).

Az utolsó jelentkezési napon telefonált rám az egyik anyuka, hogy tudom-é, baj van: a mi jövőre tervezett Tündénk is osztályt kezd, vagyis párhuzamosan két első osztályt terveznek idén szeptembertől Fóton. És hogy helyette ki lesz majd jövőre a tanár, azt tudja ég. Abban a pillanatban tudtam, hogy felvételizünk, mi is, beállván a többiek közé. És azt is tudtam, nem Tünde osztályába kerül majd az én kicsikém. Ezt éreztem. De nem bántam, hanem valami mély ujjongás született bennem, és hála, hogy az utolsó napon még tudtunk jelentkezni… És hála a felől is, hogy a Kicsi jó kezekbe kerül, és nyolc évig egy csodálatos ember tanítja majd! Ő is meditál, mint én… Mondjuk így, az egyszerűség kedvéért.  (Igen, tényleg így lett, nem a régi tanítónk osztályába került kisfiam.)

Szeretném hinni, hogy a gyerekeim mindig a legjobb pedagógusok szárnyai alá kerülnek, hiszem, kívánom, hogy így legyen!! Nagyon-nagyon sokat jelent egy jó ember, egy jó pedagógus..az életünket határozhatja meg…irányt mutat, szeretetet és tudást ad.

És mindeközben az oviban….elment szeretett óvónőnk, tavasszal, váratlanul, és mindezt tetézve a másik óvónéni is elhagyta ovinkat év végén. Jövőre két új, idegen ember jön az oviba….milyen különös a sors. És köszönöm, hogy egy jó ember figyelmeztetése által lehetőségem nyílott jól dönteni. A megfelelő pillanatban. Hálás vagyok.

….

Olvasom, újfent a “nem harap a spenót” c. könyvet, mely megfáradt anyák valóságos kincsestára….miért tudnak szófogadó (ám nem idomított), helyes kölyköket nevelni a francia nők? Én, aki azt hittem, értek a gyerekekhez, néha belefáradtam a legkisebb harcosomba (aki egy alfa hím és egy szamuráj egy személyben…). E könyv szavai mindig megnyugtatnak…és hatásosak. Pedig még csak (már) hat éves a gyermek….imádom ezt a kort!!!

Már elég nagy és elég okos ahhoz, hogy jókat tudjunk beszélgetni…jön velem mindenhová (persze, minden házimunkát ő is akar végezni, és néhányban már profi: mosogat, felmos…és teregetni is tereget velem, ha akarom, ha nem…imád dolgozni a kicsike. : -))

Ha velem van, egy angyal tud lenni…amint tesói belépnek az ajtón (nyáron ritkábban, nagy a jövés-menés), máris veszekednek. Mintha kifacsarodnának magukból és mindez (a pszichológia szerint, és tényleg…) az én figyelmemért…(meg azért, hogy megküzdjenek, ki a csapat vezetője…és igen, a Kicsi összeakaszkodik a 19 éves, 2 méteres Naggyal, aki leordítja – néha jogosan…- a fejét. Én pedig igyekszem nem beleszólni…haha, néha sikerül is.

A Középsőt felvették gimibe – ide, a szomszédos városba. Versenyistállóba. Angolt és németet tanul majd, hajnaltól éjfélig…majd meglátjuk (jó kis suli ez, csak nekem más világ, a Waldorf után… : -((( – nem az én választásom volt! Meglátjuk… Kívánom, érezze jól magát az én kis észkombájnom ott. Olyan édes gyerek…vív. Versenyekre jár. Araszolgat felfelé a ranglétrán.  Imádom! Meg a tesóit is.

A Nagy pedig tényleg nagy mostanra…jövőre érettségizik…19 éves lesz, néhány napon belül. 2 méter magas, kinézetre felnőtt…önálló véleménnyel, simán átsüvölt rajtam, ha nem tetszik neki valami. Pedig eredetileg sem kiabálós, sem veszekedős nem volt kiskorában…ez még a kamaszkor arany igazságérzetének az utószele. Ha megjön apujától, néhány órát acsarkodunk és utána szent a béka. Jó esetben. Rosszabb esetben összepakolom a medikendőm és -zsámolyom és költözöm a Himalájába. Nem, egyik gyerekem sem jöhet utánam!! Egy kis kikapcsolódás nekem is jár.

A Nagy építésznek készül, a MOMÉn, rendkívül tehetségesen tervez, rajzol. És fényképez. És modellez. És ha kell (pl.) jelmezt készít. Hiper-szuper kreatív. Legyen neki(k) könnyű az út, kívánom!

Élünk még! Kissé behavazva ugyan, de jól és boldogan. TÉNYLEG boldogan. :- )

Mivel megvan az a jó szokásom, hogy nem olvasom vissza magam, valamint két blogom is van, fogalmam sincs, mit írtam.

(Ezután a mondat után gyorsan visszalapoztam, tehát már tudom.)

December van, gyönyörű december. Régebben sipogtam a hideg láttán, bár mindig csodáltam a természet szépségét. Most nem sipogok… Oly kevés jut nekem a természetből – bár a munkahely, iroda nagy, fényes panoráma-ablakain át az erdőt látom, amely körülvesz, és igen, minden este (khmmm kora délután) a naplementét is. : )

Megmondtam a Kicsinek, hogy nem betegszünk meg a hidegtől. Hanem attól leszünk betegek, hogy azt hisszük, betegnek kell lennünk a téli hónapokban. Tehát én nem mondom azt, hogy “húzzál sálat, mert megfázol”, hanem inkább “itt a sálad, fázni nem jó”.

A Kicsi néhányszor megcsinálta velünk, hogy Waldorf-óvodásat játszottunk, együtt. A nappaliban gyertyát tett a földre, köré selyemkendőt, kagylót, virágot – és leültünk, énekeltünk, mesélt nekünk. Utána körjátékoztunk. De jó volt!! A bátyjai csillogó szemmel nézték – látszik, hogy ő is igazi waldi-gyerek lett (amit én nem bánok )).

Nálunk holnap reggel (igen, igen két nappal korábban, tudom, hányadika van!!) jön a Mikulás. Megkértem a jó öreget, hogy mielőtt a Földre szétszórná az ajándékokat, ugorjon be mihozzánk. Cipők-csizmák az ablakban, jujj! Vajon jön, tényleg? Majd meglesem… (Azért jön most, mert a Nagy holnap reggel lesz még itthon, aztán pár napot távol lesz. Rugalmas vagyok, van karácsony reggelünk is, kérem… (meg anyukáméknál karácsony este is, szabályos).

Mézes kalácsot sütöttünk éppen. Bár én csak szaggattam, az édes középső készítette. Holnap Mikulás lesz az oviban – az én gyermekem nem eszik tojásosat…. És Mikulás lesz itthon is.

A Kicsike olyan izgatottan várja a Mikulást!! Elalvás előtt részletesen taglalta, nagyon komolyan, hogy izgul, mert nem tudja, van-e, vagy csak ő tudatlan és emberek rendezik az ünnepet. És mi lesz, ha felnő, és nem tudja meg? Miközben mindenki más tudja? Édes tündérem, tépelődés közben megadta magának a választ… Majd rájön, mit akar hinni. Én hiszek a Mikulásban! (Igaz, a bohó nem hoz nekem ajándékot, de azért én bírom őt. ; )

És Mikulás van a szívekben is. Írok. Könyvet. Novellákat. Imádom őket. Állandóan írnék. A történetek magukat írják szinte. Megjelennek és formálódnak. Néhány embernek mutattam meg. Szerették. Nem fikázták. Talán olyas valakinek kéne mutogatnom, aki utál? Az hajlandó lenne kritizálni? …

Álmos vagyok, mennem kell. Vár a többi  blogom és a könyvem is….

Tartsatok ki! Nem sokára karácsony….

Már régen írtam a fiúkról. Itt az idő. (Nyáron visszaköltöztünk csodás Gödünkre, írtam-e? Van munkám, szép és jó, néhány km-nyire a lakhelyemtől, egy erdő közepén…mázlista vagyok. )))

A Nagy már NAAAGY, mármint hosszában (széltében….nincs is neki szélte, csak hossza ))) és korban is nagykorú lett, idén nyáron. Ezt megünneplendő a szünidő hátralevő részére kedves barátjának (aki egy édes lány, édes családdal) horvátországi házában hagyta magát, a tenger partján. Szegény kicsikém…Néha látom is, és akkor nagy az öröm, hogy van. Ide-oda ingázik a zapja meg köztem. Kétlaki gyermek a drága (felnőtt…, bár még gimis).

Középsőm… vív, nem tudom, írtam-e. Természetesen ebben is sikeres, néhány hónap után már versenyre küldték. Kitartó, és amit a fejébe vesz, el is éri.. Mindig van egy „B” terve is – van tőle mit tanulnom! Süt, süt, illetve állandóan sütne. És mindig citromosat. Nem tudom már hány tucat citromos süti van a repertoárjában (és mindez vegában, tojásmentesen…egyes recepteknél még tejet sem használ – és így is finomak!). Csak amikor kérni szeretnénk, hogy valamelyik citromos sütijét süsse újra, akkor magyarázni kell….mert mindegyik citromos és ugyanazon a néven fut.: DDD

Húgom fia közel egy évvel fiatalabb nála, de olyanok ők ketten mégis, mint az ikrek. Ha eljönnek tesómék látogatóba, megy a vihánc. Tollaslabda, pingpong, minden, ami belefér. Szeretem az önfeledt életörömüket!! És azt is, mikor kis, zegzugos, borostyános, tiszta (naggggyon) zöld kertünkben üldögélünk a húgommal és dumálunk, miközben a középső az ő fiával, az én kicsim az ő lányával játszik valahol. Olasz család vagyunk, bevallom. Most, hogy olasz főnököm van, a temperamentumunkba és viháncolásunkba (mindenki egyszerre beszél), látom, mindez belefér.

Jöjjön a Kicsi. Huh. Már 5 és fél…és fejedelmi méltóság (nem, nem gőgös kis krapek, hanem komoly nagy fiú) sokszor. El sem hinnéd, hogy még csak öt! Felnőttnek hiszi magát néha…persze gyerekként viselkedik. Édes, okos én meg elfogult vagyok. (A nagyobbak is azok!!! Nem vagyok elfogult.)))

A Waldorf-szellem őt is beszippantotta – ha olyan kedve van, ő terít vacsorához, borostyánnal, kövekkel, kagylókkal, kendőkkel és gyertyákkal – e rendszerben nem ússza meg az ember az ízlést. ; ) És a jó fajta harmóniát. (Apropó, ma reggel éppen megkérdezte egyik édes kis ovis nagyfiú, hogy „B, miért rohansz te mindig reggel?” – elgondolkoztam ezen….lehet, hogy a többi szülő nem szeli át sivítva a levegőt, csókokat osztogatva, futtában a gyereknek, leadva őt és már rohanva is tovább? Nem biza. Mi a titok? Apukák hozzák reggel a gyerekeket – lehet, hogy pont ilyen okokból? Nos, nálunk apuka távol van – néha találkoznak és buliznak egyet a kicsivel. Múltkorában moziban voltak (élete első filmje, 5 évesen, Repcsik címmel, ha jól emléx), és nem mellesleg a gyermek hazahozott egy durranós pisztolyt. Huh. A fülem majd kiszakadt. Éljen az apa-fia barátság!!

Most hétvégén volt két kisebb gyermekem névnapja. Összegyűlt családunk. Kint és bent (szépen sütött a nap, meleg volt október közepén), több helyszínen, sok ember. Szeretem az ilyet! Őket. Hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül. Szép októbert mindenkinek!

Igen, róla van szó. A legkisebb angyal-gengszter gyerekemről. Közel 5 és fél éves, és nem almás pite a tündérfiú. Tegnap valakinek a lelkét kellett ápolni telefonon (hmmm, mikor valaki odaragad és nem lehet letenni, grrrr), és az én kicsikém megelégelte, hogy anyja non-stop karattyol. Hozott nekem üdítőt (kint csücsültem a kertben), mosolyogva. Majdnem megittam. Bors volt benne… Aztán a kedvenc kék vizes üvegemet tunningolta fel egy kicsit – s kínált meg belőle – fokhagymaporral. Nem úszta meg az anyai litániát a lelketlen gazemberekről a drága… Tényleg angyalarca van (na meg a tesóinak is – az édes középsőnek még mindig “angyalarcú terrorista” a Papa által használt neve….) – egy harcos konok természetével elegyítve.

– Kitart a végsőkig. Nem fogadja el a “nem” szót. Számára ez a “lehet” szinonimája (és sok mindent el is tud érni…).- Akaratos. Meg van róla győződve, hogy mindig igaza van. (Férfiak! Nem ismerős ez??)
– Életvidám. Magyaráz, magyaráz, mint egy mini felnőtt. Jó társaság, idősebbeket is kiválóan elszórakoztat.
– Elbűvöli a nőket. A pénztáros-kisasszonyok állandó kedvence, “milyen-gyönyörű-gyerek”-úrfi. Nem ez a legfontosabb!! 3 ilyen gyerekem van.  Legyenek jók. Ne csak a kellemes arcukért elismert férfiak…
– Nagy bot-gyűjtő. Nálunk a bot a minden. Puska, kard, fűrész, sétapálca, hajó, bármi! Itthon dobozban gyűjti a szebb példányokat. (Minek az ilyen gyereknek egyéb játék? Vissza a természethez.)
– Harcművész akar lenni. Úgy esik el, ha néha beleakad valamibe, mint egy tollpihe. Én várom a nagy placcsanást, ő meg leteszi a kezét, és kecses fekvőtámaszba szökken. Már ki is nézte az apja guruját, hogy ő legyen a mestere (hmmm, nincs rossz ízlése – Attila a LEGJOBB egész Európában – és azon túl is ; – ).
– Olyan, mint egy teve. Nem iszik és nem pisil. Bár vannak praktikáim, hogy legyen a kölök hidratált belülről is…nem könnyű!
– Intelligens. Néha az a fura érzésem van, hogy jobb és mélységesebb beszélgetéseket lehet vele folytatni, mint sok felnőttel.

Most a bátyók: a Nagy még külföldön nyaral, barátjánál (aki lány). Kiment, már lassan másfél hónapja és kint felejtette magát a tengerparti házukban, Horvátországban. Nem aggódom. Az iskola-évkezdés csak hazahajtja a kis édest… (Imádatos! Talán már túl a borzalmas “Mindentjobbantudoknálad”-kamaszkoron, kezd felnőtt lenni…már 18 éves, hihetetlen!!!) Jó vele beszélgetni, sajátos angol humora van (hah, nekem is, csak akkor vagyok humortalan, ha a gyerekeimről írt blogomba vésem a betűket). 2 méter magas, szőke, kék szemű szívdöglesztő hím egyed.  Én meg a zelfogult anyja.

Középső gyermekem humora is falrengető (na jó, bevallom, apjuk a leghumorosabb pasi, akivel valaha találkoztam…két ilyen kiváló szülőtől milyen gyermekek származhatnak??? : )). Ő most lép a kamaszkorba, lassacskán (nem, magzatom, meg ne ölj, hogy ezt leírtam!!!! Dehogy vagy te kamasz, ááááh, dehogy!!!!! – Ő az egyetlen, aki olvassa is a blogomat, már amikor eszembe jut néhány havonta sorokat vésni bele.) Okos. Nagyon. Vív, lassan már egy éve, és – minő meglepetés! – ebben a sportágban is, mint az eddigi összesben, tehetségesnek tartja az edzője.

Visszaköltöztünk gödi kis házunkba. Még jó, hogy nem sikerült eladni! Váci szolgálati lakásunkat visszavette a cég. Tehát welcome in God again! : -))) Borostyánok és Duna-illat, változatlanul. Boldogságos nyugalom és CSEND. Igen, igen, ez Vácott nem mindig adatott meg, csak itthon jöttem rá, mennyire hiányzott!!! A természet szépsége. És a csodás Duna- part, ahová minden nap kijárunk.  A víz csendje és békéje mindig átmos. Arra gondolok, ha sok pesti ismerné ezt a mi kedvenc, hatalmas, érintetlen, kiépítetlen Dunai részünket, akkor hanyatt-homlok rohannának Gödre lakni. Nem jönnek. Hál’Istennek. Kevés az ember. Nyugalom. Nyugalom!! Kell a magam fajtának.. Itt van kedvem írni, ami váci kiküldetésünk alatt szinte teljesen eltűnt (na ez nem pont így igaz, éppen ott lett kiemelt a másik blogom….).

Hajnali kettő óra múlt….két kis kéz ölel át reggel, hogy sürgősen másszak ki az ágyból, ne lustálkodjak…húzok aludni.

Annyira, de annyira régen írtam ebbe a blogomba. Mindig csak fejben jegyzeteltem, ha olyasmi történt, amit megörökítettem volna az utókornak a fiúkkal kapcsolatban.

A legnagyobb gimit váltott – állja a sarat, a legjobb tanulók közt van. Maga is meglepődik a jó jegyein (eddig a Waldorfban nem voltak jegyek), én pedig azon, hogy nem tudta magáról, mily fényes esze van? És nem, nem készül belehalni a suliváltásba – ovitól Waldorfos volt – hanem tetszik neki.  Örülök ennek! Már most tudja, mi akar lenni, és tanulja is rendesen azokat a tárgyakat (a többit is). A Waldorfban is szorgalmas volt egyébként, ami az itthoni tanulást illeti (általában…).
Megnőtt már a Nagy, 17 éves. Amikor együtt megyünk sétálni, kibírhatatlan módon bámulnak minket az emberek. Mindenki megnézi őt – nagyon magas és igen jóképű. Ha meg együtt megyünk, az is kérdéses (gondolom én) a jó népeknek, hogy ki ez a hosszú hajú szőke mellette. Nem egyértelmű első nézésre, hogy én vagyok az anyuka??  Szerintem másodikra sem, mert csak bámulnak, bámulnak ránk. Kedves egészségükre! (Legközelebb olyan jelvényt kéne készítenem, hogy “a három pasas, akivel sétálok, mind a fiam”. : D )

Középsőm: vív. Budapestre járogat be, hetente háromszor (hol van már a tenisz, anyagilag kibírhatatlan volt). Szereti! Azt veszem észre, hogy ő, aki eredetileg könyvmoly, alig olvas mostanában – leül a net elé, és sport-oldalakat nézeget. Hol vannak a könyvek? Pedig kis zseni gyerek, a tanára szerint is. Amikor tudom, elhessentem, gép kikapcs és aznapra már boldogság van. : ) (Nem véletlenül írok én ilyen ritkán, nem akarom, hogy beszippantson a gép. Néha sikerül, de én akarok lenni a főnök…)

Legkisebb (aki négy és fél, mint a címben írtam), már igazi kisöreg (mindig is az volt). Óvodás nagyfiú, élvezi az ottlétet, igazi társasági ember. Van egy jó barátja, látom, általában 2-3-4 gyermek körében forog, jó ez így, nem hiszem, hogy mindenki barátunk kell legyen. Néhány. De azokat szeressük.

Úszni jár legkisebbem, igazi vízi béka. Nem akartam volna még úszásra járatni, csak volt egy álmom, amiben a Kicsi ült egy rajtkövön az usziban, mellette hasonló korú – 5-7 éves gyerekek. Gondoltam, akkor ez az. És indult egy csoport az ovinkból, egyszerre 10 gyerek, közel van, az edző nagyon kedves (és profi), valamint ki is tudom fizetni, hallelujah.

Igaz, a kicsinek már “névtáncra” is fáj a foga. Így hívja a néptáncot, ahová mostanában kezdtek el járni az ovistársai. Ha meg tudom szervezni, járjon! Szereti a zenét és imád mozogni.

Nem jut eszembe semmi kedves történet, pedig naponta annyi van.  Legalább írtam, és nem telt el egy újabb év…

Tegnap néztük meg a nagyokkal az “Álom luxuskivitelben”-t, mindnyájónkat lehengerelt Audrey Hepburn. Bingo. Az igazi értékek kortalanok, időtől függetlenül. : – )

Utolsó bejegyzésem még télen kelt, a mostani közel két évszakkal arrébb. Rengeteg dolog történt, amire ilyenkor, ugye – kitartó szangvinikusként – nem nagyon emlékszem.

A legkisebb gyermek is elmúlt négy éves a tavasszal. (Magát csak “Angel”-nek – így, magyarosan ejtve – hívja, jókat vigyorgok ezen, én meg csak angyalnak hívom őt. Tényleg az is. Már amikor éppen olyan kedve van.) Nem hiszek abban – ezt az általam annyira szeretett Popper (sőt, a másik kedvenc, Vekerdy tanár úr is) hangsúlyozta, hogy az a jó, ha a gyerek nem tündér. Csak simán kisgyerek. Se több, se kevesebb. Nos, kijelenthetem, legkisebbem e kritériumoknak megfelel. : – ))

Nem sokkal utolsó blogbejegyzésem után fogta magát, és leesett a mászókáról. Fejjel. Ott álltam mellette!! No comment. (Mindketten elfordultunk, mert bejött egy szerettünk a játszótérre, és ránk köszönt. Hát így.) Nem kívánom senkinek! A vért és az izgulást, mi lesz. Egy öltés a fejre, érzéstelenítés nélkül, és egy újabb felismerés: a kicsi felnőtt férfiakat megszégyenítő higgadtsággal bír mindent. Nem tűr, nem fél, csak bír. És semmi, semmi baj. Hála érte Istennek. Azóta nem igazán bírtam elmenni arra a játszótérre. (Mellesleg csibészemmel ugyanaz történt, amit egy kis ovistársával művelt: kirepedt a fejbőre – ő is beverte Fruzsóét, lapáttal. Karma letudva. Rosszabb ne történjen vele az életben soha, kívánom.)

A Kicsi beszél, sokat (kitől örökölte??). Választékosan, néha még alanyi és tárgyi ragozást vétve ugyan, de szép magyarsággal. Néha kiválaszt egy-egy szót (most a “perverz” a kedvence, és mindenre igyekszik “pejvejz” jelzőt húzni). Imádja az idegen szavakat. Mint a jó édesanyja. Nos, a Kicsi, ha levegőt vesz, kijelenti (ha már nagyon fulladozunk a nevetéstől, mert annyit beszélt): “Én egy dumagép vagyok.” És ha nagyon jó kedve van (szintén szangvinikus a drágám, és úgy néz ki, az is marad…), hozzáteszi: “Mint anyuka.” No, köszönöm szépen. Ezért szüljön és neveljen az ember gyereket. Garantáltan megéri!

Kapott egy kis, piros futóbiciklit, azóta repül a járda felett. Olyan a mozgása, mintha táncolna. Nagyon jó nézni!! Ez a legkönnyebb ilyen kis bicaj, amivel találkoztam, légies fémvázzal, még a csöpp is fel tudja emelni. Ajánlom mindenkinek (Chic.o). Nekünk bevált. ; ) Kérdezgetik, hogy ha így megy már a biciklizés, miért nem váltunk “rendesre”? Jelentem, van “rendesünk”. Azt szeretném, hogy így, pedál nélkül futkorásszon, amíg lehet. A tekerés egy teljesen más mozgást kíván a lábtól, még korai… (oh Waldorf, oh Steiner… ; ))).

Édes Középsőm már 13 lesz a nyáron – a Nagy pedig 17!! Középső tündérem éppen oroszul tanul. Amibe belefog, teljesíti. Száz- százötven százalékkal. Minimum. A suliban németül és angolul tanulnak, itthonra választotta hobbinak az oroszt. Online nyelvlecke. Még segíteni is tudok, jön vissza az orosz nyelvtudásom – folyékonyan beszéltem, nagyon jól. Régen… A teniszt elhagyta. Kényszerből, a pénztárcánk végett. Pedig tehetséges… Most egy csapatsportot választunk – választott. Azt hiszem, jönnek a kézilabdás évek…

A Nagy ma jelentette be, hogy sulit vált. Viszlát, Waldorf… felveszik egy fővárosi gimibe. Sajnos felhígult az osztálya, a más gimikből kiszórt gyerekeket jobb híján hozzájuk adták be. Most ott tartanak, hogy azt mondja, figyelni, tanulni nem lehet az órákon. Elvétve. Tessék. Ezért strapáltam magam ennyi éven át, fizetésem jó részét a Waldorfnak utalva…. De nem ez számít, hanem az, hogy ő tudja, mit akar. Hová szeretne felvételizni, és ehhez mi a jó. Céltudatos. Ami én mindig csak másokért voltam. Nem magamért… Jó ezt látni nála. Amikor azt kérdezte, menjen-e az új helyre, azt mondtam, ő döntse el. Mi az, amit el szeretne érni, mit talál ehhez jónak. És senki, de senki el ne téríthesse. Döntött. Remélem, jól. Intelligens, értelmes, jó lelkű. Sikerüljön neki! Nagyon kívánom.

A Kicsiről megint: rövidesen véget ér az első óvodai év. Klassz volt! Minden percét szerette. Gödre jár, Waldorf oviba. Szereti. Szeretik. Határozott, bandavezér. Szangvinikus + kolerikus. Huh. Igazi őserő. Tudja, mit akar. De nem törtet durván előre, hanem néha megáll, és körbe is néz. (Miért lennék én másképp az anyja? A jó csírái elültetve, jelentem. ; ) Szereti Vácot. Ahogy mi, mindnyájan. Ám még mindig hiányzik a gödi kert. Nagyon… Nagyon….

Igyekszem gyakran írni. Vagy legalább gyakrabban. Oly jó utólag visszaolvasni a családi sztorikat…

Oly szépséges ez a hely nyáron. A belvárosról beszélek. Csupa zöld. Mesés parkok. Itt a Duna-part egy utcányira. A frissen kövezett vízparti korzó. A folyó kanyarulatának csodás látványa. Élvezzük minden nap, ha lehet, a naplementét, a kikötőben.

Gyertek Vácra! Most lesz a váci vigalom, mint mindig, július utolsó hétvégéjén. 27-29-ig. Csodálatos kulturális programok. Zene, zene, zene. Művészek, népművészek, kereskedők egyedi, csodás portékákkal mindenhol. Erdélyből is özönlenek a kedves, nyílt tekintetű menyecskék, szépséges textíliákat és cserepeket árulva. Nyár van!

Fényességes napokat mindenkinek!

 2012 februárja van, s én tavaly novemberben írtam utoljára – hah, ha lenne rendszeres olvasóm, már rég elepedt volna. 😉 E híján örömmel jelentem, hogy élek, élünk mindnyájan – rendben és nyugalomban. És igen – általában – boldogságban is .

Visszaolvastam a régi blogbejegyzések egy részét – hmmm, Gödön, kis házamban költőibb voltam! Költőibb környezet… Bár egy szavam sem lehet, hisz’ utcánkban – a váci fő utca – eltűnt az úttest és mindenhol macskakő, régi lámpák…mintha nem is utca, hanem tér, végtelen tér lenne mindenhol. Oly szélessé váltak az utak a járda-úttest egybeolvadásával. A felújítás fél évét kicsit zajosnak találtuk, de a végeredmény megérte!!! 🙂

Nincs mese, egyszerűen nem megy az írás. Nincs ihletem. Nehéz volt számomra a tavalyi év – alig írtam blogbejegyzést. És ha valaki olyan vadul szangvinikus és optimista, mint tenmagam, akkor az “elég nehéz” kifejezés semmi ahhoz képest, ahogy néha éreztem magam.

Nem találtam munkát. Humán diplomával, folyékony angol nyelvtudással, sok-sok év jó munkatapasztalatával és referenciájával. Igen, már 42 éves merészelek lenni rövidesen… Vannak ilyen hozzám hasonló fehérszemélyek, akik nemcsak hogy nők, de még öregszenek is (és anyák, sokgyermekes anyák, amit egyszerűen bele sem írnak az életrajzukba, mert ha valaki rákérdez és elárulják, akkor a következő körös interjúban – volt már ilyen is – megjegyzik, hogy ez a hátrányom a többi jelentkezővel szemben)…

Igaz, nem is kerestem vadul! Hoh. Tehát mit sipogok én itt. Egy hónap intenzív keresés – két hét pihenő. Egy újabb hó – egy hó pihenő, stb., stb.

Pedig marketinges, kommunikációs, újságírói, asszisztensi gyakorlatom van és még merészelek jó referenciákkal is rendelkezni. Nem tudom. Nem tudom. Bölcsülök (talán :p) és most más szempontból kezdtem hozzá az egészhez – remélem, lesz eredménye!!

Hiányzik Göd. HIÁNYZIK GÖD. Nagyon-nagyon. Nagyonnagyonnagyonnagyon. Mit tegyek??? Nem vagyok egy városi leánka, ez mán látszik. Igaz, Göd is város, bár nekem inkább város jellegű nagyobb falu.

Visszamenni a kicsibe? A csodás csendbe? A nyugalomba? Azt hiszem, itt kialakított környezetem is hiányozna. Mintha valamiféle éterikus lény lennék én, aki Duna-illatból és borostyán-látványból táplálkozik. És az orchideákból, természetesen. 🙂 (Mi vagyunk az az ablak, tele orchidával. 😉 Akárhol élek, az orchideák jönnek velem! Látványuk felvidít és új életerőt önt belém. Yoganandától olvastam, hogy Isten elfedi magát, elrejtőzve az eseményekben és az emberekben, közvetlenül szinte csak a virágokban látszódik szépsége. Teljes szépsége. Egyetértek. 🙂

Nem tudok lakásban élni. Illetve tudok én csak nagyon-nagyon nehéz!!! Bocsánatát kérem azoknak, akik mindig is abban éltek, én is így voltam egykoron. Most azonban annyira hiányzik a föld közelsége – a kert, a fák, a csend….ez nincs sehol. Sehol.

Mit tegyek? Mit tegyek? Nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba… Már a folyam sem a régi…. Gyökereim hiányolom. Mintha szép virág lennék, akit átültettek virágzás közben és elhullatta szirmait…a föld új, a cserép tágasabb, mégsem vagyok képes újra virágozni.

Azt hiszem, ez szomorúan hangzik. Nem szeretek ily hangulatot lehelni senkire – én vagyok mások napsugara és rossz kedvem hordaléka kinek hiányzik?? Mindig én vagyok az erős. Az optimista. Ki kérdi, sírok-e valamikor? Ki kérdi? Párban élek, mégis magányosan. Úgy érzem, magányosan. Lehet, hogy ez temperamentumomból adódik – úgy futok az időben, hogy egy komótosabbat észre sem veszek magam mellett (ember flegmatikus, lassú, csendes…).

Szomorodva olvastam régi, szerelmes blogbejegyzéseimet. Bár a nem szerelmes, előtte lévők is boldogok voltak. Mintha mindig is meglett volna bennem ez a képesség. Meglátni a jót. Adomány. Örömre születtem. Hálás vagyok érte. Akkor mi ez a zúzmarás kedv? Írásterápiát alkalmazok…Hátha kilyukadok általa valahol….
…
Már jó néhány hónapja, hogy kitöltöttem a Myers-Briggs jungiánus személyiségtesztet. Jót nevettem. Az örök optimista. A született újságíró (így igaz, mindenem volt, hogy nagyon korán megtanultam pl. vakon gépelni. Írni mindig volt miről. Az eszköz megszerzésével pedig felgyorsultam – senki nem állt utamba. 😉

…
Most jöjjenek az elmaradhatatlan…kölkök. 🙂 A nagy NAGY, változatlanul, nyáron 17 lesz, férfiasodik, markáns, humorzsák és jó sokat vitatkozunk (hasonlít hozzám a beste, persze csodás humora szinte tiszta apjáé…igaz, nekem is adatott valamennyi humor, de gyermekem ebben verhetetlen).

Középső fijjú: imádatos (na persze, a többi is :), még nem annyira kamasz, tehát kevesebbet vitázunk és elvakult anya-rajongó. Mi lesz, ha betör a serdülőkor??? Ki tudja… Mindig másért rajong. Most Harry Potterért. És a kviddicsért. Írt ál Harry Potter novellákat és falnak estünk, amikor felolvasta őket! Azt hittük, a könyvből való. Zseniális a kölyök! Most nem teniszezik (hmmm, anyagiak miatt) és sportot keresünk számára, mert lételeme a mozgás. És az olvasás. Két ellentét-pont. Órákon át ül, lába a levegőben (a kanapé sarkában) és megszűnik körülötte a világ….

A Kicsi már nagy ovis!! Erről írtam, ez biztos, de hogy mit… a kevés bejegyzés mellett is ismételgetem magam, mea culpa. Imádom, ahogy magyarul beszél. Választékosan, ám betűket, kifejezéseket felcserél. Pl. “sükszégem van valamire”. Illetve ha káromkodik (én nem szoktam!!), akkor “Kuss be!” – mondja sírva, mérgesen. Utálom a ronda beszédet, igazi széplélek vagyok. Tüzes legkisebbem pedig mindent megtesz néha, hogy kihozzon a sodromból.

A számítógép eltűnt (eldugtam, éjjel írok csak), tévé nincs, így elektromos hatás híján elmélyültebb játékú, lelassultabb, “gyerekesebb” gyerekkel találkozom. (Nézhetett kis vakondot. Meg néhány “light-os” rövid rajzfilmet, de úgy láttam, nem játszik, rosszat tesz a monitor. Eldugtam tehát. Jól tettem!!!)

Vannak barátai. Domináns hím egyed (igen, még mindig a 4 évesről beszélek :-). Megpróbál irányítani. Nomen est omen… No mi lehet a neve? 😉 És ha hasonló erőssel találkozik, hát megpróbálnak okosakat mondani egymásnak. Nem verekedős. Bár én elfogult vagyok vele és földi angyalnak hívom.

Igen, igen, a Nagy és a Középső is angyalok!!!

Na, ennyit a rózsaszín anyaságról. Tiszta Bartos Erika. Grrrr (egyébként szimpatikus a nő. Szangvinikus. Kolerikus. Csak a megvalósításban jobb, mint én. 😉

Szeretet mindenkinek! Mindenhol.

Szombat délután. Egy a sok közül. A lakásban ülve hallgatom, amint kopácsolnak a főutcán. (Vác belvárosából sétálóutcát csinálnak – hát nem édes? Rögtön díszkövet tesznek le, alig hogy ideköltöztem. :D)

Szeretem a késő őszi- kora téli fényeket (is). Amikor reggelente Gödre autózunk a legkisebb gyermekkel, a fák hófehér csipkéje lélegzet-elállító. Gyönyörű! Zúzmarás. Mintha valami giccses Hollywood-i díszlet részesei lennénk. A Kicsi meg is jegyezte: “Anci, ezt mutassuk meg a barátaimnak is!” (Imádja az ovit. Waldorf – persze, hogy rajong érte.) Igaz, egyszer már halálosztót játszott, többször lesújtva fémlapátjával egy édes ovistársa – kislány – fejére – aki hmmm enyhén véres lett. No, ha ilyeneket hallok, akkor húznám kétfelé a gyerek fülit. Meg a szüleit is. (Tenmagam.) Milyen kölköt nevelnek ezek?? Hah. Erőszakmentesen nevelve. Vegetáriánus. Tévét nem lát (nincs). Talán túlzásba estem és csak azért is kis vademberré válik néha?

Egyébként egy tündér állítólag. Bár a benne lévő tűz…Kijön imitt-amott. (A kislány anyukájánál mea culpáztam. Azt mondta, semmi baj, Fruzsi is elkalapálta volna gyermekem, ha nála van a lapát. Két kis hörcsög…) Mindig azt mondom a Kicsinek, hogy JÓ legyen az emberekkel. Ez nem jelent jámbor hülyeséget. Ha verik, hagyja ott az illetőt. Fogja le, ha nincs más. Visszaütni? Végső esetben. Bár a Waldorfban hál’ Istennek oly szinten figyelnek rájuk (kivéve a lapátos eset…), hogy nincs verekedés – meg nagyon értenek is a kis vadócokhoz. Hogy az energiájuk jó helyre menjen. Ne egymás püfölésébe. Ez a Waldorf ovi legalábbis szuper (a gödi). Bár most Dunakeszin is nyílt egy. A vezetője egy csodás pedagógus. Ajánlom azt is mindenkinek!

Aki nyugodt gyereket szeretne. (A lapátos eset nem jellemző!! – egyik nagyobb fiammal sem történt soha semmi hasonló az oviban.) Aki magabiztos és kreatív gyereket szeretne. Vidámat. Aki menni akar, ha épp beteg is. Akkor legyen Waldorf. 🙂

Hogy lett Waldorf-dicshimnusz ebből a bejegyzésből? Hmmm. Csuda se tudja. Hátha valaki olvassa és odamegy. (Van babacsoport a Waldorfokban – heti egyszer/kétszer anyukával együtt néhány óra – attól a kortól, mikortól már jár gyermeked. Megnyugvást ad! Megismeritek a szokásokat. A helyet. Az embereket. NYUGODT szívvel engeded majd el őt oda. Nem is fog sírni, mikor ovit kezd. 😉

—-

Hol tartottam? Itthon üddögélek, a Kicsi a földön autózik – kutya voltam, kivételesen nem fektettem le. Nagyon sokáig aludtunk ugyanis és nagyon korán teszem ágyba, úgy döntöttem.

Olyan mélységesen (szépen) játszik, szinte mindig. A világ elsüllyed. Vidám kis ember. IGAZI gyerek. Azt hiszem, jó gyerekkora van. Még ha az anyja két éves koráig apa nélkül is nevelte – meg nem mondanád róla. Nincs benne törés. Kerek egész. Mint minden gyermek. Hacsak el nem rontjuk őket…

Sétára fel! Ajándék, ha ketten vagyunk. Ha négyen (a nagyobb fiúkkal), az még nagyobb kincs. Minden megbecsülendő.

Ember ugyanis minden hétvégén lelép. Hmmm. Engem nem kérdez. Ő is gyerekezik. Furcsa pár vagyunk. Néha futnék. Ellenkező irányba. Az én tüzemmel? Vulkánt alakítanék. A vulkanikus hegy oldalán szép virágok nyílnak. Megfontolandó. 😉

Menjetek sétálni! Élvezzétek az egyre fogyó fényt. (Nemsokára Ádvent. :)))

Szép délutánt mindenkinek!

Mily furcsa, hogy a legkisebb gyermek sem kicsi már… Na jó, nem egészen apró. Három és fél éves múlt – kis öregember bizonyos szempontból. Azok a mélységes bölcsességű szemek – biztosan tudjátok, miről beszélek. Belenézel akár egy kis babakocsiban ülő szemébe – és megdöbbensz. Ki ez a gyerek? Ki lesz? (Ki volt?)

Nos, ez nálunk is így van – nem csak a legkisebbet állították meg az utcán, rendszeresen, hogy “ilyen szép gyereket én még nem láttam!”. Azok a szemek… Az összesnél… Bár én elfogult vagyok, a zanyjuk lévén… :p

—–

Mostanában érzem, hogy megszöknék néha. Erdő, erdő, víz. Csak csendben lenni. Meditálni. Egyedül. Na jó, ember is jöhet (esetleg), ha csendben van. :DD Bár nálunk inkább én vagyok a beszédes, ő jókat hallgat.

Ha nincs kikapcsolódásom (mostanában semmi), akkor érzem, hogy az aksi lemerül. Huh. Mintha 24 órás szolgálatban lennék. A három gyermekem mellett – egy már majdnem nagykorú pedig!! Rájöttem, hogy felelősségem nagy. Akármilyen fárasztó is, de el kell érnem, hogy ők is megcsináljanak ezt-azt a házban (most épp lakásban). Hiába “bénáznak” vagy “épp nem érnek rá”, nem bánom. Van türelmem. 😉 Nem lehet már oly könnyen rászedni kedves, szolgálatkész (hülyén mindig mindent megcsináló) tenmagam. Nem bírom!! Nem is akarom.

Ráadásul nem akarok kis bénákat, tehetetlen, tunya pasi-népséget kiengedni az életbe. Jobb nekik, ha tudják, hogy kell ki- és berámolni a gépet. (Hah, és a kézi mosás/mosogatás? Hagyjuk.) A macskát nem csak én almozhatom. Teregetéshez is hozzáengedek mást. Szívesen…

Csakhogy ezek a zsiványok folyton egymásra mutogatnak. (Beleértve pasimat is.) Én pedig igyekszem nem sikítozni és nem rohanni, megcsinálni helyettük, hanem néha szépen félreállni. :DD Öregszem? Okosodom? Vagy csak áltatom magam? Majd az idő megmutatja…

…

Ma borsóleves volt az ebéd. A Kicsi megjegyezte: “Ez pofin sikerült.” :DD A profit így mondja a lelkem. Együtt csinálunk mindent. (Délig oviban van, az után.) Tetszik vagy nem, mindenhol a lábam alatt, a figyelmem kéri, és tudom, meg kell becsülnöm ezt az időt, hisz oly hamar elszalad… Akármilyen fárasztó is. A jót nézni. A tündér kis pasit (pasikat). Nem sikítozni, hogy mind egyszerre beszél (a 16, 12 és 3 éves). Hanem örülni, hogy itt vannak./

Örülök. (Ide nekem egy kávét! Ásványvizet. Ülni a parton. Egyedül. Meditálni. Erdőben…. Na majd egyszer.

Még nincs állásom. Bár egy szervezetfejlesztő céggel beszélek most. Hmmm. Meglátjuk. Mi lesz, ha dolgozom is??? Vagy csak azért nem sikerült elhelyezkedni még, mert nem adom fel oly könnyen szeretett-utált anya-rabszolgaságom?

Help! Megyek kávézni. (A Kicsi felébredt.) Szép délutánt. Sétára fel!

Oly rég írtam, hogy még anyák napjával kapcsolatban is lenne mit lejegyeznem… (Most pedig október van.)

Kezdjük hát. Azon a bizonyos májusi éjszakán legnagyobb fiam eltűnt egy kicsit, és mondta, hogy ne kérdezősködjek. Örülni fogok az ajándékomnak több hétig, ez garantált. Ennyit árult el.

Megjelent éjjel 11 körül, s mivel mindketten éjjeli baglyok vagyunk, beszélgettünk. Éjfél után egy perccel azt mondta, hogy akár most is megnézhetem… És azt tettem! Kiléptem az emeleti folyosóra, onnan lenéztem az udvarra – és egy csodálatos, szív alakú virágágyás varázsolódott oda, sárga és narancs virágokból. Jó kis munka volt – több tucat virág beültetve. Még most is szép. (Kis gerillakertész munka volt ugyan, hiszen ez közterület… közel a váci főtérhez. De eddig senki nem panaszkodott, hogy tűntessük el. 😉

Hátunk mögött egy hosszú, forró nyár – mikor két hónapig nem esett az eső – egy szerencsétlen, zuhogós hetet kivéve (mikor is pont kedves szomszédaink tartózkodtak a Balatonon).

És szeptember eljövel. Vele együtt a legkisebb óvodáskora! (Eddig úgy mutatkozott be, illedelmesen: “XY, óvodáslejölt”. Szétzabálták a nénik az utcán! És a pénztárosok. És bárki, akivel leállt sétáink során beszélgetni. :)))

Szóval óvodáslejöltünk igazi nagy óvodás lett – Waldorf, mi más? Szereti, eddig egy könnycsepp nem esett, hála érte Istennek. És a csodálatos óvodának.

Itt az idő, kimennem az emberek közé – rövidesen munkába állok – már nincs több kifogás, nincs bizony! A kicsi pedig ott alszik az oviban és nem hozom el ebéd előtt. Milyen nehéz is ez, elereszteni az imádott magzat kezét ily sok órára! Tudni, hogy óvónője (kedves barátnőm) többet látja a héten, mint én magam! Huh. Az vigasztal, hogy csodás helyen van. Jól érzi magát. A heteknek, napoknak, évszakoknak ritmusa van, fest, gyapjúzik, cipót süt, sétálnak az erdőben – unalomról szó sincs, kérem szépen. 😉

Csodás őszünk jeges elő-télbe váltott. Fényt és meleget szeretnék! Most. 🙂

Nyugalom van. És boldogság. Néha ugyan halni készülök problémáim alatt, de aztán gondolok egyet és helyre billentem a lelkem. Ki más?

Édes Detti barátnőm – még a gimiből – volt nálunk ezen a hétvégén. Hat éve találkoztunk utoljára (az ország másik végében lakik). Jajj, de jól esett a lelkemnek! Azt hiszem, az övének is. 😉

A Kicsi kijelentette, a legelején: “Nem szeretlek.” Mindketten jót nevettünk ezen. Aztán fél óra múlva már másképp gondolta…. Este meg odasimult Dettihez és kimeséltetett egy teljes mesekönyvet. Nagy csibész a legkisebb. De nem lehet haragudni rá. Kis öregember. Jó értelemben. Okos. És idősebbnek néz ki. De még csak három és fél éves!!! Meghódítja az emberek szívét. És ez így van jól. 🙂

Szép napot mindenkinek! Fényt a lelkekbe. És az utcára sem ártana néhány óra arany-zuhatag.